A házasság kalandos története

A mesékben az ifjúnak és a leánynak komoly viszontagságokon kell átmenniük, míg végre összeköthetik az életüket, aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak. A legtöbb mesének ezzel vége is.  A nőnek és a férfinak a valóságban is megvan a saját, viszontagságokkal teli élettörténete, de az igazi kalandok és próbatételek csak ezután jönnek. A mesevilág rabul ejt, szeretjük hinni, és ha szerelmesek vagyunk, el is hisszük -, hogy a másik ember fog boldoggá tenni minket, őt tesszük felelőssé a saját boldogságunkért

Az egyéni életút

A szeretet megvalósítása az emberi lét legmagasabb szintű produkciója, nagyon sokféle formában és szinten megélhető. Az ember életkorától, életállapotától és személyes érettségétől függ, hogy mely szinten valósítja meg. A házasság az egyik legjobb és legkalandosabb iskolája az ösztönös kötődésből a tudatosan elkötelezett szeretetig való eljutásnak.Ha a házastársi szeretet kalandját akarjuk bemutatni, akkor nagyon messziről kell kezdenünk a történetet. Ott, amikor az ember megszületik, és amikor bontakozni kezd benne a veleszületett kapcsolódási és szeretetképesség. Mert a házasságban megélt kapcsolata itt, ebben a korai életkorban alapozódik meg.

Az egymást dédelgető szerelmesek hasonlóan viselkednek, mint a csecsemőt és az édesanyja: amikor együtt vannak, megszűnik a külvilág, mindennél fontosabbak egymásnak, elválaszthatatlan egységnek érzik magukat. Mozdulataik, gesztusaik, szavaik és hanghordozásuk hasonló.  A korai anya-baba kapcsolat alapozza meg a gyermek későbbi kapcsolódási készségét, és mintegy ősmintája lesz a későbbi intim kapcsolatoknak. Ha ez a kapcsolódási igény nem elégül ki, akkor komoly zavart szenvedhet a személyiségfejlődése és a későbbi kapcsolati élete. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy az ember szeretetre teremtetett, s a szeretet igényének sérülése az egész ember sérülésével jár.

Milyen a jó anya?

Tökéletes anya nincsen. Aki görcsösen törekszik a tökéletességre, az valószínűleg nem lesz jó anya, mert a szorongásán keresztül elbizonytalanítja a gyermekét is. Az a jó anya, aki jelen van a gyermeke számára, és ráhangolódik a kis ember igényeire. Az élet első hónapjaiban az a feladatunk, hogy kielégítsük a baba igényeit, azaz adjuk meg neki azt, amire szüksége van. Elkényeztetni nem azzal fogjuk, ha kielégítjük minden szükségletét, hanem azzal, ha olyasmit elégítünk ki, amire nincs szüksége. Komoly feladat az anyuka számára, hogy felismerje a baba igényeit. Főleg az első gyermekénél. Az édesanya egyébként annál ügyesebb lesz a ráhangolódásban, minél kielégítőbb volt annak idején az ő kapcsolata a saját anyukájával.

Ha megvalósul a baba-mama összhang, akkor a csecsemő biztonságban érzi magát, és jónak éli meg a világot. Ha szerető figyelemmel veszik körül, akkor jónak éli meg önmagát is. Kialakul benne egy pozitív élmény: az ősbizalom. Ez a bizalom alapozza meg a világhoz és az emberekhez való egész későbbi hozzáállását.

Az ideális egység, ha meg is valósul, nem tarthat örökké. A gyermeknek ugyanis az a feladata, hogy önálló, érett emberré váljon. Kb. fél éves korától a lassú, küzdelmekkel teli, folyamatos önállósodás jellemzi a fejlődését.

A jó anya és apa továbbra is akkor viselkedik helyesen, ha ráhangolódik a gyermek szükségleteire, tehát ha egyre inkább megadja számára az önállósodás lehetőségét. Ez néha azért nehéz, mert a szülőkben is erősen él a kötődés igénye. Ezt az igényüket azonban nem a gyermek magukhoz láncolásával, hanem a kettőjük kapcsolatának elmélyítésével kell kielégíteniük. A gyermeki leválás folyamatának legfájdalmasabb lelki eseményei a serdülőkorban érik a gyermeket is és a szüleit is. Elszakadni a gyermeknek sem könnyű, néha ezért teszi ezt olyan durván. De muszáj, mert az a hivatása, hogy felnőjön.

A gyermek fokozatosan függetlenedik a szüleitől, de a kapcsolatigénye nem szűnik meg.  A serdülő számára a kortárscsoporthoz fűződő kötelékek fontossága nagyon megnő. És ő már elkezdi keresni a másik nem képviselői között azt, akihez majd újra kötődni akar.

Vissza a kötődésbe

Ki legyen az, akivel együtt belevágunk az élet egyik legnagyobb kalandjába? A párválasztás szinte áttekinthetetlenül bonyolult folyamat.

 Vannak házasságok, amelyek heves érzelmek nélkül, racionális szempontok alapján köttetnek. Ide sorolható azt a biológiai hangsúlyú szempont is, hogy a választott nő legyen szép és egészséges, hogy egészséges gyermekeket hozzon a világra, a választott férfi legyen tehetséges és megfelelő társadalmi helyzetű, hogy megteremthesse a család anyagi biztonságát. Emiatt a párkeresés versenyében a fiatal nők sokkal nagyobb eséllyel indulnak, mint korosabb társaik, míg a férfiak idősebb korukban is pályára léphetnek. A szerelemhez persze ennél több kell. Az ésszerűség alapján kötött házasságok kevesebb pozitív és negatív érzelmi hullámzásnak vannak kitéve, mint a szerelemben köttetettek, de magukban hordják azt a veszélyt, hogy unalmassá válnak, és a bennük át nem élt élményeket később valahol máshol keressék.

Vannak házasságok, amelyek a körülmények kényszere miatt jönnek létre. Például amikor egy fiatal menekül a családjából, mert ott tarthatatlannak tűnik a helyzete. Ezek a menekülések azonban a kezdeti illúziók után sokszor a „csöbörből vödörbe” állapotban végződnek. Nem megalapozottak azok a kapcsolatok sem, amelyek egy veszteségélmény miatti menedékkeresés során jönnek létre, vagy amikor az egyik házasfél a másik megmentőjeként akar fellépni: „majd én leszoktatom…majd mellettem abbahagyja…majd én kigyógyítom…” A házasságot nem szabad összekeverni a segítő kapcsolattal. És vannak házasságok, amelyek a szerelmi kapcsolatból indulnak…

A vonzalom titkai

Amikor megbabonáznak, amikor ellenállhatatlanul beleszeretünk valakibe, a tudattalanunk vezérel bennünket. Már a társkeresés bonyolult folyamatát is a tudattalanunk irányítja, hacsak nem vagyunk eltökélten racionálisak ezen a téren. Azt gondoljuk, hogy nincsenek emlékeink a csecsemő- és kisgyermekkorunkról. A tudatunk nem emlékszik, de a tudattalanunk sok emléket őriz erről az időszakról, ezek kitörölhetetlen nyomot hagynak bennünk, és felnőttként is szeretnénk megtalálni azt a teljességérzést, amelyben életünk első hónapjaiban részünk lehetett. Egész pontosan: kimondva vagy kimondatlanul azt várjuk a házastársunktól, hogy úgy szeressen minket egy életen át, ahogy anyánk és apánk annak idején, sőt annál sokkal jobban. Egy mesebeli hőst keresünk, aki ezt az elvárásunkat teljesíteni tudja., és a legtöbben találunk is olyan valakit, akit felruházhatunk ezzel a szereppel.

A hasonlóság és az ellentét is vonz minket, de olyan bonyolult áttételeken keresztül, hogy néha ki sem tudjuk bogozni. Vonzódunk ahhoz, akinek a lénye az otthonosság élményét adja nekünk, akinek a jelenlétében természetesen tudunk viselkedni és létezni. Jelenthet ez hasonló értékrendet, közös látásmódot, de mindez még kevés. Benne van az eredeti családi élmények hasonlósága is. A tudattalanunk eléggé szűk látókörű. Sokszor összekeveri, szinte egybemossa a párunkat a szüleinkkel. Ami az ellentétek vonzását illeti, itt egy még érdekesebb jelenséggel találkozunk: azok a személyek is vonzanak minket, akikben felismerjük azokat a tulajdonságokat, amelyeket önmagunkban elhanyagoltunk, eltemettünk, elfojtottunk. A lényük mintegy kiegészít és kiteljesít minket – felszabadítva a bennünk szunnyadó lehetőségeket.

Ha találkozunk valakivel, akiben felismerjük a gyermekkori gondviselőink lényeges tulajdonságait, és felfedezünk benne olyan vonásokat, amelyek az elfojtott énünk részeit képezik, akkor valószínűleg a tökéletes társat fogjuk meglátni benne.

És kezdetét veszi egy romantikus szerelmi történet…

(A cikk megjelent a Képmás 2004/januári számában.)