Amit biztosan nem sírunk vissza a kisgyerekes létből

Az alábbi néhány, a csecsemő- és kisgyerekkorral szinte törvényszerűen együtt járó dolog talán még a legkeményebb ősanyákban is felidéz néhány olyan emléket, aminek hatására megrándul egy ideg a szemük alatt.

1. Maratoni öltöztetési szessönök télvíz idején

Az öltöztetés bármikor képes macerává fajulni (aki próbált mág négykézláb menekülő egyévesre harisnyát húzni, jól tudja ezt), és talán régen volt már, de valószínűleg minden gyerekes, főleg többgyerekes szülő fel tudja idézni – minden bizonnyal borzongva – a sokszor félóráig is elhúzódó öltöztetési porcedúrákat, amikor idegesen, izzadtan próbálták a lehető leggyorsabban feladni minden kiskorúra a sínadrágot, a pulóvert, a sapkát, a sálat. A kesztyűt, mint életünk megrontóját, külön kiemelném, mert ez az a ruhadarab – még az egyujjas változat is –, aminek a kézre varázsolásához feltétlenül szükséges a gyerek legalább minimális együttműködése, ami azonban az esetek nagy részében hiányzik. És az megvan, amikor végre mindenki (minket is beleértve) menetkész, erre a hároméves benyögi, hogy pisilnie kell, a kicsi meg csak csendben bekakil, de ez utóbbi már csak indulás után  derül ki?

2. Tortúrává fajuló séták, öt méter/órás haladási sebességgel

Kétéves kor körül számos gyerek veszi fel azt az idegesítő szokást, hogy képtelenség velük eljutni A pontból B-be. Meg-megáll, körülnéz, tíz percekig bámul valamit, ami számunkra láthatatlan, képtelenség továbbhaladásra bírni, ha mégis sikerül, egy méter után sarkon fordul és elindul visszafelé, ha nagyon nógatjuk, hisztizni kezd, földre veti magát (a sárba, naná), végül mi hurcoljuk el az üvöltő, rúgkapáló gyereket a zöldségesig, ami egyébként 50 méterre van a házunktól. Mindennek haladó változata, amikor már ott van velünk babakocsiban egy kisebb is, plusz magunkkal vittük a lábbal hajtós kismotort, mert naivul abban bíztunk, hogy azon hajlandó lesz a nagyobbik emberi tempóban haladni. Nem így lett.

3. Ragadós dzsuva és káosz mindenütt

Milyen remek érzés úgy asztalhoz ülni, hogy a családban mindenki képes egyedül enni anélkül, hogy saját magát és a teljes környezetét összekenné az étellel, kiköpné, ami nem tetszik, dűtene-borítana, maszatolna! És amikor felkelünk az asztaltól, nem kell gőzborotvával letakarítani a romokat, csak betesszük a tányérokat a mosogatóba, és kész! A kisgyerekkor elmúltával egyre gyakrabban kapjuk magunkat azon, hogy a papucsunk nem ragad bele a valamikor észrevétlenül a padlóra lötyögtetett almalébe, senki nem ken macskakaját a falra, nem találunk félig elnyammogott izéket a kanapén. Nem kell különösebben rendmániásnak lenni ahhoz, hogy az ember nagyon hamar kezdje rohadtul unni az állandó dzsuvát és kupit, amivel a kicsi gyerekek járnak, illetve a non-stop, de legalább teljesen sziszifuszi takarítást.