“Ha egy anya a sírás határán van, kérlek, mondj neki valami kedveset. Ne nézz rá elítélően.”

Egy kisfiait egyedül nevelő anyuka osztotta meg gondolatait és fotóját a net népével. Érdemes elolvasni!

“Ez az anyaság. Semmi szűrő, jó megvilágítás, új rúzs. Csak kócos, esőtől vizes haj, tegnapi smink, amit túl fáradt voltam lemosni – és könnyek. Az anyaság NEHÉZ. Egyedülálló nőként az anyaság NEHÉZ. Ezek a könnyek akkor jelentek meg a szememben, amikor a Giant Eagle pénztárosa a kezembe nyomta a blokkot. Utána már abba sem tudtam hagyni a sírást, ami persze átragadt a nagyobbik fiamra, mert nem szereti, ha az anyukája sír. Tudjuk, mennyire szeretik a fiúk az anyukájukat.

Tudjátok, az én két szőke hajú, kék szemű, angyalarcú kisfiam ma nem viselkedett annyira angyalian. Reggel nyolc óra volt, és elfogyott a tej. Úgyhogy beültünk az autóba, és elmentünk a boltba, mert a két fiam gyakorlatilag csokis tejen él. A kisebb gyerekem azonban hatalmas hisztit rendezett az üzletben: nem akart beülni a bevásárlókocsiba, és ragaszkodott hozzá, hogy minden zöldséget ő tarthasson az ölében. Mérges lett. Eldobta a cipőjét, a pénztárcámat és széthajigálta a zöldségeket. És közben folyamatosan sírt. Az emberek pedig bámultak. Ez még idáig rendben van, az ilyen helyzeteket tudom kezelni.

A nagyobbik fiam (a hároméves) szupermen szeretett volna lenni úgy, hogy áll a bevásárlókocsi fellépőjén. Ezzel sincs gond. Mondtam neki, hogy rendben van, de kapaszkodjon és álljon egyenesen. Nem tette. Leesett és egy csomó árut lesodort a polcról. Így aztán leszállítottam, de erre túl messzire ment el mellőlem, miközben kinyitotta az összes mélyhűtő ajtaját. Ezt is megpróbáltam kezelni. Ezerszer megálltam, hogy összeszedjem magam és a gyerekeimet. Igyekeztem nem mellre szívni, egy idősebb nő rosszalló tekintetét. Aztán megláttuk a lufikat. A gyerekeim imádják őket. Persze a nagy kellett nekik, ami 8 dollárba kerül. Kompromisszumot ajánlottam: ha a nagyot akarják, abból csak egyet tudunk venni, és meg kell osztozniuk rajta. Beleegyeztek, és mosolyogva figyelték, ahogy kiválasztom a legnagyobb Mickey egeres lufit, amit csak árultak. De miközben fizettem a pénztárnál, rájöttek, hogy mégsem akarnak közös lufit. Kiabáltak, sírtak, verekedtek. Odaadtam a lufit egy másik pénztárosnak, hogy rejtse el, mire a gyerekek még jobban sírtak. A sorban álló emberek bámultak minket. A pénztáros is. Minden tekintet azt mondta: „Nem tudod kordában tartani a gyerekeidet”.

Egy idős férfi azt suttogta: „Ez a nő túl fiatal két gyerekhez.” És akkor elszakadt a cérna. A pénztáros odaadta a blokkot, én pedig elsírtam magam. Nem ismernek engem. Nem tudják, milyen anya vagyok. Nem ismerik a gyerekeimet. Nem tudják, hogy férjnél voltam. Nem tudják, hogy elhagytam a férjemet, mert vert engem, miközben pontosan tudtam, milyen nehz lesz egyedül nevelni a gyerekeket.

Nehéz mindez. A tekintetek, a megjegyzések, az ítéletek. Néha tudom kontrollálni a gyerekeimet, máskor viszont nem. Néha hallgatnak rám, máskor nem. Néha tudom kezelni a helyzetet, máskor pedig kiborulok. Tudom, hogy mindez elmúlik majd: a könnyek elapadnak, a verekedések abbamaradnak, a gyerekeim pedig felnőnek. És az is nehéz lesz. Szóval, ha azt látod, hogy egy szülő küzd, ha a gyereke hisztizik, ha az anya a sírás határán van, kérlek, mondj neki valami kedveset. Ne nézz rá elítélően. És minden anyukának, akik olyan napjuk van, mint amilyen most nekem volt, azt üzenem: látlak titeket, ismerlek és szeretlek benneteket. Erősek vagytok és jól csináljátok, amit csináltok!”