Iskoláról álmodó gyerekek

A batwák, Uganda legkorábbról ismert lakosai földjeikről elűzve mélyszegénységben élnek. Egyöntetű vágyuk, hogy gyermekeik iskolába járjanak, azonban ez csak keveseknek sikerül egy elméletileg államilag ingyenességet garantáló oktatási rendszerben. A helyszínen jártunk utána a lehetséges okoknak – írja a Kitekintő cikke.

Ugandában jártakor meglepően tapasztalhatja az arra járó külföldi, hogy a gyermekek az úton hozzá rohanva nem édességet vagy pénzt kérnek, hanem tollat, füzetet. Az iskola iránti tisztelet a batwa közösségekben is rendkívüli módon jelen van. Gyermekekkel és szüleikkel beszélgetve kivétel nélkül a zavartalan iskolába járást nevezték meg, mint elsődleges vágyat. Elgondolkodtató, hogy a 21. században járva az egyik alapvető emberi egyetemes jog számos helyen nem érvényesül. Pedig éppen az iskolázottság hiánya vezet ahhoz a faramuci helyzethez, hogy az aluliskolázott emberek érdekeiket nem vagy csak közvetítők útján tudják érvényesíteni, gazdaságilag elmaradnak társaiktól, s szegénységük folytán gyermekeik szintén aluliskolázottan nőnek fel állami közbelépés hiányában. Ezen összefüggések tükrében meglepő, hogy Uganda igen kevés figyelmet szentel egyik, földjeikről kiűzött, mélyszegénységben elő népcsoportja, a Batwák iskoláztatására.

A Minority Rights Group International 2008-ban közzétett egy tanulmányt, amiben kifejezetten az ugandai és határvidéki térségek batwa törzseinek iskoláztatási helyzetével foglalkozott. Az első megállapítások egyike szerint a batwák elsődleges kívánsága gyermekeik iskolába küldése. Ezt a tényt személyes látogatásunk során is megtapasztaltuk, melyre előző cikkünkben részletesebben kitértünk, csak úgy, mint a batwák helyzetére Ugandában. Mégis, a Kisoro Parents Junior Primary School névre keresztelt általános iskolába mindössze négy batwa gyermek jár, miközben a városban mintegy százötven főt számláló közösség él. Mi adhat magyarázatot a batwa gyermekek hiányára? Kérdéseinket Alice Nyamihanda, az első gimnáziumot végzett batwa nő és Ruzaza asszony, az általános iskola igazgatónője segítettek megválaszolni.

Az igazgatónő büszkén meséli, hogy az ő iskolájuk az első, ahonnan középiskolába is továbbjutottak batwa tanulók. Annak ellenére, hogy több alapítvány is kiemelt programpontjaként kezeli a batwák iskoláztatását, ez a büszkeség szerény előrelépésnek tűnik a külső szemlélő számára. Alice magyarázatként hozzáfűzi, hogy önmagában az ösztöndíjjak nem elégségesek. Hiába fizeti ki a tandíjat egy alapítvány, aminek a rendszerint nyugati támogatói azzal a gondolattal utalják át a kérdéses összeget, hogy iskolába juttattak egy gyermeket, mivel az iskolába jutás kérdése területenként és gazdasági helyzetként változó áldozatokat követel meg a szülőktől és a gyerekektől.

Azoknál a törzseknél, ahol a legközelebbi iskola is messze helyezkedik el, hatékony megoldásként a bentlakásos iskolák jöhetnek szóba, amik tandíját azonban csak alapítványi támogatással tudják kifizetni a szülők. Ezen típusú iskolákban ugyanis biztosan napi háromszori ételhez és tisztálkodási lehetőséghez jutnak a gyerekek, és a szabadidejüket sem hazagyaloglással vagy munkába besegítéssel töltik. Utóbbi tényezőket a kimaradások legfőbb okaiként tartják számon.

A szerencsésebb gyermekek iskolához közeli területeken laknak. Az ő oktatásuk elméletileg államilag finanszírozott, mivel minden gyermek alapfokú oktatása ingyenes Ugandában. Közelebbről szemlélve azonban több, nem is annyira rejtett költség is megbúvik az iskolakezdés mögött, amit a szerényebb háttérrel rendelkező szülők nem tudnak minden esetben kifizetni, és amire az alapítványok sem feltétlenül gondolnak. Ugandában például minden gyermeknek kötelező az egyenruha, amely színe iskolaspecifikus. Képeinken is látható, hogy a Kisoro Parents Junior Primary School színei a lila és a zöld. Az egyenruha beszerzésén és tisztán tartásán kívül, melyek a legszegényebbek körében anyagi kérdést jelentenek, a tankönyveket, füzeteket, írószereket, cipőket szintén meg kell vásárolni. Ezen kívül gyakran előfordul, hogy mivel a tanárok az átlagfizetésekhez képest szerény jövedelemhez jutnak és ezt is gyakran késve kapják meg, úgynevezett motivációs összeget kérhetnek a diákoktól tanév elején, iskolába felvételükért cserébe. Hasonló anyagi ráfordítást követel a szülőktől az év végi vizsgán a hivatalos vizsgaeredményeket tartalmazó indexért államilag kért díj is.

A rossz egészségügyi helyzet, illetve a vízhiány is hozzájárul ahhoz, hogy olyan gyermekek, akik elkezdték ugyan az iskolát, végül kimaradoznak, majd végleg otthagyják azt. Képzeljük el azt a helyzetet, amikor nem jut ivóvíz, de az iskola megköveteli az egyenruha tisztán tartását. Hasonló, számunkra, jóléti társadalomban élőknek banálisnak tűnő problémát okozhat az is, hogy ugyanolyan képességekkel kell rendelkeznie minden gyermeknek, aki megkezdi az iskolát. Az iskolaérettség feltétele például a cipőfűző helyes bekötése. Egy olyan gyermeknek azonban, akinek sosem volt cipője, s valószínűleg szüleinek sem, részben kulturális, részben gazdasági okokból, ez a feladat nagyobb kihívást jelenthet, mint elsőre gondolnánk.

Mindezen áldozatok ellenére gondolják úgy a batwa szülők és gyerekek, hogy az új nemzedék iskoláztatása elengedhetetlen fontosságú. Az egyéni fejlődésen túl az iskolázott gyermekek felnőve közvetlen közösségüket szolgálhatnák, mint teszi azt Alice is, aki az UOBDU (United Organisation for Batwa Development in Uganda) szervezetnél helyezkedett el, amit maguk a batwák hoztak létre közösségük segítése, érdekérvényesítés és az őket érő diszkrimináció csökkentése céljából. Alice azóta, hogy első batwa nőként sikeresen vette az érettségi vizsgát, számos fiatal példaképe lett.

Az iskolában a diszkrimináció kérdésére azt a választ kapjuk, hogy rengeteg sztereotípia él a batwákkal szemben, akik a többségi társadalomtól területileg elzárkózottan, a jelenlegi Bwindi Nemzeti Park egykori szabad erdőiben éltek. Az igazgatónő szerint a sztereotípiák hamar eltűnnek, amint megismerkednek az osztálytársak a batwa gyermekekkel, azonban ehhez szükséges, hogy batwa osztálytársuk lehessen. A különböző nemzetiségű, gyakran menekülthullámokkal együtt érkező gyermekek, együtt esznek, játszanak, tanulnak.

Ugandában létezik egy sajátos tantárgy, aminek során érvelni tanítják a diákokat, drámakört tartanak, zenélnek és énekelnek. Az igazgatónő szerint ez az óra lehetőséget ad a batwa gyermekek számára, hogy társaikat bevezethessék kulturális életükbe, híres tánc- és énektudásukat megcsillogtathassák előttük. Mindezt ugyan pozitívumként említik a batwákkal együttműködő szervezetek, kérdéses, hogy az iskola jelentette asszimiláció milyen áron kínál előrejutási lehetőséget a társadalmi ranglétrán. Tudniillik, az ugandai tankönyvek még mindig negatív felhanggal említik a batwák szokásvilágát és történelmét. Tapasztalva, hogy egy-egy iskolába még azon településeken is kevés batwa gyermek jár, ahol egyébként élnek batwa népcsoportok, és ahol a személyes kontaktus által a negatív sztereotípiák ellensúlyozhatóak, könnyen elképzelhető, hogy az ország többi területén milyen kép él az emberekben, ha meghallják, hogy valaki batwa származású.

Sajnálatos módon a batwák nyelvjárása szinte teljesen eltűnt az utóbbi évtizedek során, és ezt az iskola sem tudja visszahozni. Ahhoz azonban, hogy az iskola ne központi olvasztótégelyként működjön egy etnikailag, nyelvileg és kulturálisan sokszínű országban, mint Uganda, teret kell biztosítani a gyermekek otthonról hozott kulturális gazdagságának, sürget a Minority Rights Group International, egy a helyszínen régóta jelen lévő szervezet. Kétségek merülnek fel a kívülállóban, hogy a hagyományőrzés szerepét egy önmagában szimpatikus vitaóra meg tudja-e őrizni, ahol minden a diákokra van bízva, vérmérsékletük és tudásuk szerint mit mesélnek, ha mesélnek.