„Mintha repülnénk…”

Nnna, veszem elő a laptopot, jöjjön a cikk az öregedés szépségeiről. A címe lehetne, mondjuk, az, „Hogyan legyek boldog és ráncos?”, vagy hogy „Mi és a hormonok, ti és azok a csodás prosztatareklámok”, esetleg az, hogy… De könyörgök, az ember lánya mégsem írhat olyan cikket, amelyet maga sem olvasna el, nem igaz?!

„Bizony […] tovatűnnek éveink, mint egy sóhaj.

Életünk ideje […] gyorsan elszáll, mintha repülnénk.”

(Zsoltárok 90,9–10)

A laptop árván pislog az asztalon, én pedig nyugtalanul járkálok föl és alá. Mert senkit sem szeretnék meggyőzni arról, hogy miért jobb reggelente fél órát állni a tükör előtt és kihúzgálni az állunkból az érthetetlen okból és helyre odanőtt vaskos férfihajszálakat, paskolni a szemünk alatti óriáskarikákat annál, hogy egy félmosollyal megperdülünk a tükör előtt, megrázzuk a hajunkat, és tizenhét éves hamvasságunk minden bájával öt másodperc tükörprojekt után beleszaladunk az új napba…

És mégis, a témáról beszélni kell. Csak éppen: nehéz. Mert a kultúránk jelenleg megpróbál ugyan valamit kezdeni a megváltoztathatatlan ténnyel, hogy mindannyian megöregszünk, de a felkínált megoldás valahogy úgy néz ki, mint az a bizonyos fából lévő vaskarika: akkor jó a korosodás, ha időben megtaláljuk az örök fiatalság forrását vagy legalábbis a legszuperebbül ránctalanító csodakrémet, a legszebben fedő hajfestéket és a legjobb öregedésgátló diétát… Vagyis kizárólag úgy tartjuk kezelhetőnek ezt az állapotot, ha kilométerekre el tudjuk tolni magunktól.

Gondolkodom tehát, anyagot gyűjtök, és a „mi a csudát írjak?” típusú gondolatokat lassan fölváltja a fölismerés, hogy annyi, de annyi oldalról lehetne beszélgetni erről a kérdésről, hogy nem egy cikk, de egy kötet sem lenne elég arra, hogy körüljárjam a témát. Mert fölvázolhatnám az élet korszakait, köztük az aggkor jellegzetességeit, értekezhetnék netán a kollagénrostképzés mikéntjéről, hogy már huszonöt éves korban megáll a szintézis, és ezután csak átépülési folyamatok zajlanak, vagy tarthatnék élménybeszámolót arról, milyen felszabadult öröm forrása az, amikor már nem kell figyelembe vennünk, hogy a társunkkal való együttlét során új élet is foganhat, lehetünk vidámak, spontának, meggondolatlanok…

Reménytelen. Lemondok hát a teljesség igényéről, és egy nagy, színes csokrot kötök a gondolataimból, aztán egy-egy szálát kihúzva közelebbről is megmutatom a kedves Olvasónak. Íme.

Ennyi

Billy Graham,Népstadion, 1989. „Ennyi” – mondta, és tapsolt egyet. „Amikor megkérdezték tőlem – folytatta –, hogy mi a legmeglepőbb dolog számomra az életben, azt gondoltam, hogy ez. Hogy csak ennyi, hogy olyan gyorsan véget ér, hogy észre sem vesszük. A zsoltáros szavaival: »gyorsan elszáll, mintha repülnénk«…” Sok gondolat elhangzott még azon a napon, átélhettük a csodát, hogy mindenhol esett, a stadion fölött azonban ragyogott a nap, hallottuk Jonit énekelni és mesélni az életéről, együtt ünnepeltük a királyok királyát több ezer emberrel, vasfüggönnyel a hátunk mögött, nekem mégis egész életemben ez az egyszavas mondat tért vissza minduntalan: „Ennyi.” És most itt ülök, és a gondolat igazságtartalmán elmélkedem, miközben a második lányom születésnapi köszöntője cseng még a fülemben. Éppen ezen a napon született. Minden mozzanat előttem van: ahogy a nővérével kórházba megyünk, mert csillapíthatatlanul köhög, és megkérdezik, mikorra várom a kistestvért. Azt válaszolom, mára, kicsit csodálkozva néznek rám a röntgennél, honnan tudom ilyen biztosan. Ötperces fájásaim vannak, onnan, mondom, és karomra veszem a kislányom, kisétálunk az egyik kórházból, és besétálunk a másikba… Az apróság, aki akkor még a hasamban türelmetlenkedett, ma az állásinterjújáról mesélő, ragyogó ifjú nő. Hát ennyi. Öregedés? Nem tudom. De az biztos, hogy mindez negyedszázada történt…

Demokrácia

„Az egyetlen demokratikus intézmény – mondta egy korábbi főnököm mindig, amikor valaki az olvasószemüvegre szorulók népes táborába került. – Mindenkinek szüksége van korrekcióra, aki megéri.” Merthogy az élet során a szemlencse folyamatosan veszít a rugalmasságából, és az a finom kis izomgyűrű, amely a lencse alakját és ezzel a dioptriáját változtatja, egy idő után már nem tud megbirkózni a feladattal. Eleinte csak akkor vannak nehézségeink, ha amúgy is fáradtak vagyunk, később azonban már csak a fókusztávolság változtatásával látunk élesen, aztán eljön az a nap is, amikor a karunk már nem nyújtható tovább. Ilyenkor a korábban jól látók olvasószemüveget vesznek föl, a rövidlátók pedig a homlokukra tolják a szemüvegüket, vagy a hasukra teszik az olvasnivalót, és alatta kinézve próbálnak túljárni a fiatalságot bálványozó társadalom eszén.

Ajándék

„Ne öregedjen meg, doktornő, nagyon nehéz az öregség” – mondják a rehabilitációs rendelésre jövő pácienseim. „Nem, nem szabad megöregedni. Bármit, csak azt ne” – ismételgetik szomorúan. „Hát, igen” – válaszolom ilyenkor együttérzéssel. „Ennél csak az a nehezebb – teszem hozzá, állva a kételkedő tekinteteket, ugyan, mit mondhat ez a feleannyi idős doktornő nekem, a majd nyolcvanévesnek, aki már annyit láttam –, ha valaki fiatalon meghal…”

A mondat elején még szomorú arcok a mondat végére felderülnek. Tényleg, milyen igaza van, mondják ilyenkor, bizony nem mindenki éri meg ezeket az éveket. Én például már a nyolcvanharmadikat taposom, teszik hozzá büszkére váltó mosollyal. Én is mosolygok, velük örülök, és közben a fiatalon meghalt édesanyámra és az ikertestvéremre gondolok… A Biblia szerint az időskor ajándék, a hívők felé Isten áldásának, az őt nem ismerők felé pedig kegyelmének a jele.

Nehéz kincs

Csodálatos útmutatónk ugyanakkor nem kertel,őszintén beszél az idősebb kor nehézségeiről is. Költői képekkel írja le a Prédikátor könyve az aggkor testi tüneteit, az „őrlő lányok” számának csökkenését, az „elhomályosodó ablakokat”. És nemcsak a testnek nehéz az öregség. Kínában a gyerekek az első osztálytól külön tantárgy keretében, versikéket ismételgetve tanulják az idősek tiszteletét. Nálunk nemkívánatos személy, a gépezetet hátráltató porszem az öreg ember.

Nádasibácsi az a beteg, aki éppen nem tudja kimondani a nevét, tehát hülyének tartják, vagy ő Nádasi professzor úr, akivel tisztelettel beszélünk, mert az agydaganata miatt került ebbe a számára is méltatlan, nehéz állapotba? Részeg disznó a Mihályfi bácsi, aki tántorogva megy az utcán fényes nappal, és nehezen nyögi ki a hivatalban, hogy mit is akar, vagy Mihályfi tanár úr, aki a Parkinson-kórja miatt szenved beszédproblémáktól? A kultúránk nem tűri a hibát, gyengeséget, haszonban gondolkodik, abból is a rövid távúban. Pedig álruhás királyok járnak közöttünk.

A korral sok esetben – persze nem mindig – bölcsesség is jár. És mekkora kincs, ha a fiatalok lendületét a korosabbak tapasztalata, józansága tereli mederbe. Mi vajon mit teszünk idősebb embert látva? Beállunk a fősodorba, és magunk is türelmetlenül ciccegünk, ha valaki lassabban keresi elő a pénzt a sorban, vagy feltételezzük róla, hogy egy hosszú élet bölcsessége, tapasztalata van mögötte, és esetleg még mondanivalója is lehet a számunkra?

Átalakulások

Mit tehetünk hát? Legyünk kilencvenévesen is fejjel lefelé jógázó szupernagyik? Vagy elégedjünk meg „a nagymami kedves, otthon főz, és aranyosan kövér” sztereotípiájával? Azt gondolom, hogy természetesen itt is meg kell találnunk a józan középutat.

Nemrég láttam egy rövid részletet egy átalakító műsorból. Történetesen nem a „hogyan nézz ki húszévesnek ötvenévesen?” volt a cél, egy kedves arcú, nagy szemű, ősz hajú asszonyt neveztek be a műsorba lányai. Egy családanyát, egy szeretett feleséget. Nagyon megfogott a látvány – nemcsak az, ami a fodrászok és stylistok ügyességét dicsérte, hanem az, amit a leleplezéskor a férj szemében láttam: „Édes Istenem, hát nekem is lehet csinos feleségem? Én úgy is szerettem, eddig is szerettem, de ezek szerint a csinos nő nemcsak a nagyvadak kiváltsága?”

Igen, úgy gondolom, hogy a külsőnk bizony nemcsak magunkról, hanem a társunkról is szól! Egy hasonlattal élve: attól még, hogy nem akarunk a mások által diktált trendeknek megfelelni és állandóan a legdrágább luxusétteremben enni, nem muszáj napról napra csupán ízetlen, szottyadt szendvicsekkel segítenünk a túlélésben életünk szerelmét.

Templom

Igen, a Szentlélek templomának ápolása nem luxus, hanem felelősség. Napi fél óra séta vagy kocogás – de legalább kétszer egy héten – megőriz attól, hogy elhízzunk, hogy az elhízással járó hormonális problémák kialakuljanak, s ez korai cukorbetegséghez, idő előtti menopauzához, betegségekhez vezessen. A havi önellenőrzések és az érthetően utált, de hősiesen kibírt kontrollvizsgálatok megakadályozhatják, hogy a szeretteink jó eséllyel időben felismerhető betegségek (például emlő-, méhnyak-, prosztata- és tüdőrák) miatt veszítsenek el minket. Kinek van erre ideje? – kérdezheti a kedves Olvasó. Azt gondolom, mindenkinek, aki legalább heti kétszer fél órát a tévé vagy a Facebook előtt ül…

Zöldebb fű

A szomszéd fűje zöldebb? Hát, ápold a magadét, hogy a tiéd még annál is zöldebb legyen! Tanuld meg – csak és kizárólag a férjed/feleséged miatt és a saját magad örömére –, hogy melyik szín áll jól neked, melyik szabás emeli ki az alakod. A titkárnő mindig csinos, könnyű neki? Még szép, hogy vállasnak látszik a főnököd a jó kis öltönyében? Akkor öltözz fel te is szépen – és ne csak vasárnap reggel! Néha még olyankor is, amikor akár pizsamában vagy a kedvenc mackónadrágodban is maradhatnál… És ne csak sóhajtozz, hogy pocakot eresztettél, merengve lapozgatva az esküvői albumot, amikor még délceg ifjú voltál, hanem vidd el sétálni – ne csupán a kutyát, hanem a feleségedet is! És tornázz, fuss, ússz, hogy aztán újra köszönthesd a tükörben azt a kora ellenére is jóvágású férfit, aki nagyon hasonlít arra az ifjúra, akibe a feleséged valaha beleszeretett.

…és az a bizonyos ár

Instant és ingyenes világban élünk. Nem szeretünk várni, mindent akarunk, méghozzá azonnal – lehetőleg úgy, hogy ne kelljen fizetni érte. Aranylakodalmat szeretnénk hűség nélkül, nagy elismerést nagy tettek nélkül, érettséget idő nélkül… És ez természetesen nem megy. Az igazán értékes dolgoknak áruk van: tapasztalt, bölcs, a fiatalok számára támaszként, oszlopként jelen lévő vének bizony nem lehetünk – csupán néhány évtized elmúltával. Az a néhány csikorgó csigolya és mélyülő nevetőránc pedig nem is tűnik olyan nagy árnak ezért, nem? A többi pedig: kegyelem, amely kitart a nagy napig, amikor az út végén megláthatjuk Őt.

(Megjelent a Family magazin 2016/1. számában.)