NYEREMÉNYJÁTÉK! Olvassatok bele és nyerjétek meg a mesekönyvet!

Egy érdekes mesekönyvet szeretnénk a figyelmetekbe ajánlani, amelybe most a családháló.hu olvasóiként lehetőségetek van beleolvasni és meg is nyerni.

Hogyan kerül egy elefánt egy második emeleti lakásba?! És mi történik, ha leszakad az elsőre, kidübörög az utcára és romba dönt mindent, ami az útjába kerül?
Babindában, a babok országában senki sem gondolta volna, hogy ilyen rettenetes napra ébrednek. És főként nem gondolta volna ezt Joli, a babnő, aki most lányaival, a szülinapos Lulával és a kotnyeles Micivel, valamint a furcsa bajszú Pali úrral és kutyájával, Traktorral együtt menekül az Elhárítás elől. Vajon időben elérik a határt? És kicsoda a titokzatos Celofán?
Ozsvárt Tóth Rita romantikus akciómeséjéből majdnem minden kiderül. Majdnem minden? Persze. Ugyanis ez még csak az első rész!

Olvasóink között kisorsolunk 2 Babinda c. könyvet, ha 2013. december 5-én 20 óráig helyesen megírjátok a jatek [at] csaladhalo [dot] hu e-mailcímre, hogy a mesében Joli milyen című számot énekelt a Deep Purple-től? (Segítséget az alább olvasható első fejezetben találtok!)

A nyerteseknek a könyveket kispostázzuk, ezért kérjük, hogy a levélbe írjátok bele a pontos neveteket és postacímeteket!

“Olvasópróbaként” olvassatok bele az első fejezetbe:

Ozsvárt Tóth Rita

BABINDA
A macska és a babszemek

I. Az ajándék

Babinda macskaköves főutcáján egy piros kerékpár gurult és rajta három babszem ült. Elől egy szőke hajú kislány, Mici fészkelődött, hátul nővére, Lula kapaszkodott, középen anyjuk, Joli tekert. Hazafelé siettek a nevelési műintézményekből.
– Boldog szülinapot, Lula! – kiáltotta Joli aznap már sokadszor. – Mondd csak, hogy érzed magad a bőrödben így nyolcévesen?
– Micsoda? Én ezt nem értem. Bőröndben? Hogy érzi magát a bőröndben? –hüledezett Mici.
A család másik két tagja úgy nevetett, majd lefordult a bicajról.
– Most rajtam nevettek? – görbült máris sírásra Mici szája. – Ez egyáltalán nem vicces.
– Micikém, semmi ok a hisztire! Kíváncsi voltam mit jelent ez a nyolc év Lulának. Boldog-e, elégedett-e a kis életével. Ezért kérdeztem meg, hogy érzi magát a bőrében.
– Értem – enyhült meg Mici. – És milyen abban a híres bőröndben?
– Igazán remek – zárta le a témát Lula, ugyanis egy sokkal fontosabb kérdés foglalkoztatta. – Tekerj gyorsabban, mami, repüljünk! Most csak arra bírok gondolni, hogy milyen ajándékot kapok, ha hazaérünk! Hé mazsolák, haladjatok már! – intett az autósoknak.

[Miféle hely Babinda? Leginkább olyan, mint a mi világunk, épp csak sokkal kisebb. Az ember és a szúnyog (!) kivételével piciben itt is minden megtalálható. Babinda Földünk egy eldugott pontján fekszik, még a műholdak sem érzékelik egy különleges védelmi szervezetnek köszönhetően. Ez egy láthatatlan burok, amit moszatok termelnek napfényből és vízből.
S hogy kik élnek Babindában? Természetesen a babok. Testük babszerű, végtagjaik rövidek, de hasonlítanak az emberekre, kivéve, hogy szinte csak jó tulajdonságaik vannak. Szeretik és élvezik az életet. ]

Lula évek óta egy kutyára vágyott, és rettenetesen, szörnyen, elmondhatatlanul reménykedett, hogy most végre megkapja.
Egy akadálya volt a dolognak: Joli eddig hallani sem akart róla. Hiába esküdöztek a gyerekek, hogy gondját viselik, Joli hajthatatlan maradt. Mert egy kutyát  sétáltatni kell, és napközben sem lehet egyedül hagyni a lakásban. Ilyenkor a gyerekek az oviban, iskolában vannak, Joli pedig fényképeket készít szerte Babindában. Oda mégsem viheti magával az ebet! De az utóbbi időben mintha már nem ellenkezett volna annyira…
– Mami, tekerj gyorsabban!
– Nyugi, Lula! Látod, hogy csurog rólam a víz. Nem tudok gyorsabban hajtani. De ami az ajándékodat illeti, a meglepetésed igazán különleges, ezért azt kérem, hogy ne a megszokott őrületben essünk be a lakásba, hanem síri csendben osonjunk fel a lépcsőn, és óvatosan, halkan nyissuk ki az ajtót.
– Jaj, sejtem mit kapok! Bárcsak az lenne! – Lula nem bírt magával. Lehet, hogy a mami megenyhült? Lehetséges, hogy otthon egy kutya várja?
– Bizony, egy elefánt az ajándékod – kacsintott hátra Joli –, és nem akarom, hogy ráijesszetek, mert még összetöri a lakást, és aztán leszakad az egész a mennyezettel együtt egyenesen Koszovszki bácsihoz.

[Az alsó szomszédnak egyébként nem Koszovszki volt a becsületes neve, de minden okuk megvolt , hogy így emlegessék. A lakása szörnyen piszkos volt, ráadásul állandóan kopácsolt, amitől meg lehetett őrülni. Kiváltképp az esti órákat szerette barkácsolással felpezsdíteni, amikor a gyerekek lefekvéshez készülődtek. És ha a felbőszült anyaoroszlán, Joli, lerobogott, hogy jelezze mennyire zavaró a kalapács és szög brutális találkozása, egyszerűen nem nyitott ajtót, csak a levélnyíláson lesett ki. Úgy tett, mintha ott se volna. Szó szerint átlátszó trükk volt ez, mivel az ajtó közepén  tejüveg volt,  mögötte pedig felsejlett Koszovszki bácsi körvonala, amint négykézlábra ereszkedve kukucskál a nyíláson. Jolit ilyenkor elkapta a harctéri ideg

– Miféle bab képes ilyenkor kopácsolni? Szegény gyerekeim sírva alszanak el. Már ha egyáltalán elalszanak. Többnyire ugyanis nem sikerül nekik.
– Ez igazán szörnyű. Tényleg – motyogta az ajtó mögött a szomszéd.
– Hát igen. Remélem most már megérti mit érzek itt belül? – Joli teátrálisan mellére tette kezét és elindult a lépcsőn felfelé. Még hallotta, ahogy Koszovszki bácsi morogva lecsapja a levélnyílás ajtaját..]
   
– Ná nánná ná ná! – Joli a Smoke on the water című számot énekelte a Deep Purple-től. A gyerekekkel tollalslabdázás közben gyakran ezt dalolták és az ütőkön kísérték gitárral, amíg a labda után ment valaki. A lányok kacagva kapcsolódtak be az éneklésbe. Joli még elégedetten tekerte a kétkerekűt a Sóház utcába fordulva.
Még.
Egyelőre.

Tavaszhoz képest melegen sütött a nap. A kávézók dugig voltak vendégekkel, a babpincérek alig győzték teljesíteni a rendeléseket. A csíkos napellenzők kellemes árnyékot adtak az asztaloknál ücsörgő baboknak. Babinda korosodó vagánya, Manfréd fel és alá tekert biciklijével az úttesten. Kihúzta magát, hogy felkeltse a babcsajok érdeklődését. Az egyik asztalnál kávézó babnők mosolyogva köszöntek neki és Luláék is lelkesen integettek. Mennyi vidámság! Mintha mindenki Lula szülinapját ünnepelte volna.
Végre az utolsó erőpróbához, a ház előtti rövid emelkedőhöz érkeztek. Joli letessékelte csemetéit a kerékpárról.
– Nem is értem a mamit, mégiscsak a szülinapod van. Igazán feltekerhetett volna – mondta Mici Lulának.
– Én is így gondolom. Milyen vagy mami!
– Akkor legyen az az ajándék, hogy biciklin hazáig viszlek? Rendben, pattanj fel!
A két gyerek összenézett.
– Csak vicceltem! .
Ahogy a lejtő tetejére értek, a gyerekek váratlanul elhallgattak.
És aztán:
– Anyám! – kiáltott fel Lula.
– Öregem! – sikkantott Mici.
Joli fáradtan emelte fel a fejét. Már megint mi fáj? Mi baj? Ki sír?
Arra azonban nem számított, amit meglátott. Te jó ég! Tényleg baj volt. Nagyon nagy baj.
A föld kimozdult a sarkából. A házuk kerítése kidőlt, a nagy gesztenyefa a lombján billegett, gyökerei az ég felé meredeztek, a kukák szanaszét hevertek. A házuk megroggyant, az út méterenként beszakadt. Az utcán babok kiabáltak, óbégattak, jajgattak.
Egyedül egy bajszos úr vizsgálódott higgadtan. Elegáns volt, fekete csíkos nadrágot és lakkcipőt viselt. Mellette farkát behúzva állt kutyája, egy apró barna tacskó. A gyerekek a kutya miatt figyeltek fel rá, Joli pedig különleges megjelenéséért. Az úr szakértőkre jellemző arckifejezéssel vizsgálta a romokat, hunyorogva nézegette a gödröket. Joli odalépett hozzá.
– Bocsánat, elárulná, hogy mi történt? Itt lakunk a házban, de csak most értünk haza.
A férfi készségesen fordult felé.
– Ó asszonyom, ez egészen hihetetlen. Épp Traktort sétáltattam – mutatott kutyájára egy mosoly kíséretében – amikor iszonyatos robajt hallottam.
– Robajt? – kérdezte Joli.
– Igen. Egy elefánt dübörgött ki a kapun.
– Egy elefánt? – kérdezték egyszerre.
– Egy nagy, szürke elefánt. Nem hinném el én sem, ha nem láttam volna a saját szememmel. Bár így is azt gondoltam egy darabig, hogy megőrültem.
– Egy elefánt – gondolta magában Joli – egy elefánt. Az nem lehet.
– Az elefánt az egyik lakásban volt eredetileg. Látja ott, ahol az a fehér korlátos terasz van.
Joliban meghűlt a vér. Az az ő lakásuk volt. Behunyta a szemét, azt remélte, ha kinyitja újra a valós világban lesz. Ez csak egy lidérces álom lehet! De amikor újra körülnézett, kénytelen volt megállapítani, hogy az utcakép semmit sem változott. A háromszintes ház a felére zsugorodott, a padok összetörve, a fákat, a csipkebokrot, a bodzát, az orgonát  mind letaposták és gigantikus lábnyomok mindenütt.
– Mami, ugye nem azt akarod mondani, hogy szülinapomra egy elefántot kaptam tőled?! Azaz csak kaptam volna.
Joli fejét rázta. Ez nem lehetséges. Megbolondult. Egészen biztos, hogy ő megbolondult. Van ilyen, hogy megőrül valaki. Macskából nem lesz elefánt. Ilyen nincs. Hiszen ő egy macskát vitt haza, az volt a szülinapi ajándék! Egy aranyos, icipici cica! Nem kutya, pláne nem egy elefánt.
– Mami, tényleg van egy elefántunk? – húzgálta Mici mámorosan anyja kezét.Na, ez itt Mici, gondolta Joli, és kétségtelen, hogy ő az, mert rángat… vissza a valóságba.
– Ezt komolyan mondja? – fordult újra a bajszos úrhoz. Végül is miért ne tévedhetne? Más lakásából talán nem jöhetett volna ki az az elefánt?
– A lehető legko… – válaszolta a másik, de nem tudta befejezni, mert egy nő rohant feléjük. Ilona volt, a szembeszomszéd. A haja égnek állt, feldúltan igazgatta vállán pipacsos ruháját.
– Jolikám, drágám, ez szörnyű! Ez döbbenetes! Egy elefánt jött ki az alsó lakásból!
– Akkor tehát igaz. Menjünk föl, nézzük meg mi maradt a lakásból – suttogta rekedten Joli. Bizony kiszáradt a torkocskája.
A háznál jókora volt a készültség. Joli hosszan könyörgött, míg a rendőrök megengedték, hogy felmenjen. Pali úr – így hívták ugyanis az elegáns, bajszos urat –  a kutyájával együtt velük tartott, mintha jobb dolga nem is lenne, mint megtekinteni egy olyan lakást, amit egy elefánt trancsírozott szét.
Íme, a családi fészek! Egy nappal ezelőtt legfeljebb annyi baj volt ezzel a lakással, hogy túl nagy a rendetlenség. Most viszont egy méretes lyuk tátongott a nappali közepén. Beszakadt a födém, az elefánt itt esett le Koszovszkihoz, hogy aztán az ő ajtaján kitörve távozzon.
– Ha nem bánja, kedvesem – mondta Pali úr –, amíg még itt vannak, körbenézek egy kicsit én is. Viszont a helyzetre való tekintettel azt tanácsolom a legszükségesebb holmikat pakolják össze. Attól tartok a Rendvédelem lezárja a lakást.
– Ezt miből gondolja?
– Ez nem mindennapi eset. Csodálkoznék, ha maguk nem a Rendvédelmi Ügyosztályon töltenék az éjszakát. Pakoljanak gyorsan!
– Erre van esély – válaszolta Joli és ezt egyetlen porcikája sem kívánta. Sosem volt még dolga a rendvédelemmel és őszintén szólva nem is vágyott rá, hogy megismerje őket. Mióta egy ellenszenves bab és a miniszterelnök karöltve irányította Babindát a rendvédelmisek egyre gyakrabban tűntek fel és nem volt túl jó hírük.
Joli szemével fürkészte a lakást, hogy kiválassza a legszükségesebbeket. Ahogy újra és újra lepörgette magában az eseményeket egyre nagyobb slamasztikában találta magukat. Az öregnek igaza lehet, jobb lesz minél előbb eltűnni a lakásból. Néhány ruhát begyömöszölt egy reklámszatyorba és bedugta melléjük a táblagépét is. Lula felmarkolta kedvenc ceruzáit, Mici az ágya alól kiráncigált egy táskát, és megtömte apró figurákkal, kártyával, kifestővel és alvó-pelusával.
Pali úr hümmögve járkált a lakásban és végül lecövekelt a luknál. – Ez azért roppant érdekes – morfondírozott magában. Hogy férhetett be az ajtón egy ekkora állat? Még ha a terasz szárnyas ajtóit kinyitnám se tudnék ide egy elefántot betuszkolni. Érthetetlen.
– Elkészültünk – lépett mellé Joli.
– Akkor ne késlekedjünk tovább.
 Joli az ajtóban még egyszer visszafordult. Talán utoljára látja szívének oly kedves otthonukat. A zöld kanapét, a színes szőnyegeket, a falakon lógó plakátokat és fotókat. Meg a nappali közepén tátongó lyukat.

A könyv 2013-ban jelent meg a Tessloff Babilon Kiadó gondozásában. (80 oldal, ára: 2170 Ft.)