VIDEÓ: Egy grafikus apuka rajzfilmje beteg kislánya születéséről
A The Telegraph egyik grafikusa, Rob megható rajzfilmet készített arról, hogyan sikerült megküzdeniük kislányuk betegségével, és hogyan változtatta meg őt a sok nehézség.
“Nem emlékszem, hogy aggódtam volna amiatt, hogy apa leszek. Talán azért, mert annyira biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. Gyakran elképzeljük, hogyan viselkednénk vészhelyzetben. Szeretjük azt gondolni, hogy épp olyan talpraesettek lennénk, mint ahogy a szereplők a filmekben. Nekem fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Soha nem bírtam a vért. Azt mondták, köszönhetek a kislányomnak, mielőtt elviszik. Amikor odasúgtam neki, hogy “Én vagyok az apukád”, úgy hangzott, mint egy mentegetődzés. A következő néhány óra nagyon zavaros volt. Nem értettük pontosan, mi a baj a kislányunkkal, csak azt tudtuk, hogy valahová át kell szállítani.
A feleségemnek ott kellett maradnia a kórházban a császármetszés után. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy milyen gyorsan száguld a mentőautó…
Amikor az intenzív újszülöttosztályon látod azt a rengeteg gépet, drótot, csövet, és hallod a pittyegést és a riasztó sivítását, akkor döbbensz rá, hogy itt élet-halál kérdésről van szó. Az orvosok nagyon őszinték voltak velem. Elmondták, hogy a lányunk állapota rendkívül súlyos: agykárosodása van.
Ekkor kezdtem felfogni, milyen nehéz helyzetben vagyunk. Amikor éjjel hazaértem, erőt vettek rajtam az érzelmek. Mert az apukáknak hősöknek kell lenniük, nem? Valahogy úgy képzeltem, hogy amikor megszületik a lányom, én is hőssé válok és nem lesz olyan helyzet, amit ne tudnék megoldani. Most már családom volt, akiknek szükségük van rám. Hatalmas küzdelem elé néztünk – és én nem érteztem magam elég erősnek hozzá.
Amikor először említették az agyi bénulás kifejezést, az első gondolatom az volt: azt sem tudom, mi az egyáltalán. A szülőséggel kapcsolatos problémák elhalványodtak, s átadták helyüket egy rakás egészen más jellegű kérdésnek.
Öt nap után a kislányunk végre kinyitotta a szemét, és mi először vehettük őt a karjainkba. Noha még mindig gépek tartották életben, úgy éreztük, egy kicsit már hozzánk is kapcsolódik.
Amikor hetekig orvosokkal, nővérekkel és rengeteg műszerrel vagy körülvéve, nagyon fura érzés hazaérve szembesülni az irreális csenddel, és azzal, hogy most már nem kapcsol be a riasztó, ha valami baj lenne… Azt hiszem, az első napokban egyikünk sem aludt.
Aztán, ahogy telt az idő, a dolgok könnyebbé váltak, vagy inkább: hozzászoktunk az új életünkhöz, ahogy ezt minden szülő teszi. Teljesen lefoglaltak minket a babával kapcsolatos teendők, az állandó vizsgálatok, fejlesztések, de néha még mindig nagyon nehéz volt megbirkózni a helyzettel. Nagy bűntudatot és szomorúságot éreztünk. De azért az idő nagy részében inkább azokra az apró eredményekre fókuszáltunk, amiket a kislányunk elért, és arra, milyen jó tud lenni az együtt töltött idő.
Amikor megtette az első lépéseit a járókerettel, nagyon izgatottak voltunk, mert addig nem lehettünk benne biztosak, hogy képes lesz-e önállóan valaha is járni. De amikor egy probléma halványodni látszik, rögtön a helyére kerül egy másik : az epilepszia.
A sok komplikáció után annak a gondolata, hogy még egy gyermekünk legyen, ijesztő volt, de valójában nagyon vágytunk erre a feleségemmel. Az apaságról szerzett tapasztalataim nem igazán hasonlítanak azokra, amiket annak idején elképzeltem. De ezt valószínűleg minden apa így érzi. Az bizonyos, hogy más ember lettem. Rájöttem, hogy nem nekem kellett hősnek lenni, hiszen ebben a történetben sok-sok hős szerepel: orvosok, nővérek, gondozók, fejlesztők – és a kislányom, aki megtanított rá, mit jelent bátornak, erősnek és eltökéltnek lenni. Ő tanított meg arra is, hogy csupán apának lennem több mint elegendő.”
A videó ITT tekinthető meg!
