A hála kifejezése pedagógusnapon – Pro és kontra az ajándékozás mellett

 

Emlékszem, általános iskolás koromban mindig egy szál szegfűvel köszöntöttem az osztályfőnökömet. Nem, nem magamtól jutott eszembe, édesanyám, aki szintén pedagógus volt, mindig emlékeztetett e jeles alkalomra. De a gimnáziumi évek elején fellázadtam, és nem voltam hajlandó virágot adni egyetlen tanárnak sem. Majd az érettségi évében minden megváltozott, rájöttem, hogy mennyi mindent köszönhetek egy-egy tanáromnak. A pedagógusnap immár nem egy kötelező ünnep volt, hanem a hálának és a tiszteletnek a napja. 

 

 

A pedagógusnap ma már sok helyen összemosódik az év végi köszöntőkkel, évzáróval, és így sokszor előfordul, hogy egy közösség mintegy mellékesen köszöni meg a pedagógus egész éves munkáját. Ez számomra elszomorító. Háromgyerekes szülőként én azt gondolom, hogy a családi nevelésen túl a pedagógusokon múlik leginkább az, hogy milyen ember válik a csemeténkből. Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy olyan óvónők, dadák, tanárok és nevelők veszik körül gyermekünket, akikben szakmailag és emberileg is megbízunk, akkor ezen a napon az a minimum, hogy valahogy kifejezzük a megbecsülésünket feléjük. Nem nagy ajándékra gondolok, inkább a gesztus a lényeg, hogy kimutassuk nagyrabecsülésünket az adott pedagógus felé. Ajándékozhatunk egy szál virágot, könyvet, bonbont, de akár egy szép, idézettel díszített, saját gondolatainkat visszatükröző képeslapot. Nem az ajándék értéke a fontos, hanem az, hogy valamilyen módon kimutathattuk, hogy mennyire elismerjük a számunkra nagyra értékelt pedagógus munkáját. 

 

 

Nemrégiben volt kerek érettségi évfordulónk, amikor gimnáziumi osztályunk újra összejött. Mivel már húsz éve nem koptatjuk együtt az iskolapadot, ritkán találkozunk, így ilyen alkalmakkor előkerülnek kevésbé hétköznapi témák is, és még inkább őszinték vagyunk egymással. Megdöbbenve hallgattam, hogy néhány osztálytársam ennyi év távlatából is mennyire indulatosan beszélt egy-egy tanárunkról. Régi sebek szakadtak fel, sok rossz emlék kerül újra elő. Egyik diáktársam még azt is megfogalmazta, hogy ő bizony túlzottnak tarja a pedagógusok ünneplését, hiszen nincs se orvos-, se tűzoltó-, se rendőrnap, amikor szintén azok az emberek kapnának elismerést azoktól, akiken segítettek. Bár a gondolat túlzó volt, mégis sokan helyeslően bólogattak. Ekkor szólalt meg az egyik volt osztálytársnőm, akiből pedagógus lett. Ő azt mondta, hogy félig-meddig egyetért az előző gondolattal, és ő sem szeret pedagógusnapon harminc csokor virággal hazaballagni. Viszont nagyon fontosnak tartja a pedagógusnap létét. Azt mondja, az ajándék abszolút elhagyható, de a lényeg, hogy ezen a napon álljunk meg egy pillalantra, és emlékezzünk volt óvónőinkre, tanítóinkra, tanárainkra. Hiszen mindenkinek akad néhány olyan szakember az életében, akire még sok-sok év után is meleg szívvel emlékszik, aki meghatározó volt életében. Ha pedig a gyerekek révén még kapcsolatban állunk remek pedagógusokkal, akkor elég annyi, hogy megszorítjuk a kezüket, és megköszönjük nekik az áldozatos munkájukat.