A harmadik

A fóliába csomagolt tészta hideg és merev a keze alatt, így egész felsőtestével neki kell gyürkőznie, hogy a sodrófával megfelelő vastagságúra nyújtsa. A nyers, homokbarna massza fűszeres illata betölti a konyhát, megidézve a közelgő ünnep hangulatát.

---

Három kíváncsi szempár követi minden mozdulatát, s Dóratapintatosan félrenéz, mikor az asztalt beborító, ínycsiklandó alapanyag itt-ott egy csipetnyivel megrövidül. Átérezve a gyerekek izgatottságát, egyre gyorsabban dolgozik, s közben észre sem veszi, hogy fennhangon énekel. Hamarosan a két nagyobb is csatlakozik hozzá, hogy utoljára egy vékony, csilingelő hangocska egészítse ki a dallamot. Míg gondosan kibéleli a tepsit, egy pillanatra megáll, és büszkén mosolyogva figyeli a fiait.

„Meg kell tanulnunk vágyakozni
az után, ami a miénk.”
(Simone Weil)

– De szép lett a mézeskalácsod, Petike! – öleli át Tomi a kisöccsét, majd cinkos, féloldalas mosolyával az anyjához bújik. Ő hálásan rákacsint, majd érdeklődve közelebb hajol, hogy megvizsgálja az alkotást.

– Tényleg gyönyörű – kontráz a kicsi csillogó szemébe nézve –, egészen olyan, mint egy…

A mondat nyitva marad, és Dóra a folytatásra várva, biztatóan megsimítja a maszatos arcocskát.

– Olyan, mint egy micsoda? Anya, mire hasonlít? – faggatja Peti, de válasz helyett Dóra inkább gyorsan elfordul, hogy még idejében elfojtson egy árulkodó mosolyt.

– Hát, nem is tudom – kezdi –, szerintem egészen olyan, mint egy labda – mondja elégedetten, de a kicsi lebiggyedő száját látva, kétségbeesetten tovább töri a fejét:

 – Nem is, inkább olyan, mint egy…

– Mint egy kis krumpli! – vág közbe kacagva Bálint, s a hasonlóságot látva mindkét testvéréből egyszerre tör ki a jókedvű nevetés.

– Olyan, mint egy kis krumpli! – visszhangzik Dóra fülében, s a mondat hirtelen rendkívül ismerősen cseng. – Déjà vu – állapítja meg magában, majd szinte azonnal el is veti a gondolatot. Hirtelen nagyon fontos lesz meglelni a választ, s míg lázasan tovább keresi a megoldást, keze önkéntelenül lapos hasára siklik, mintha nem is az elméjében, hanem egy gyakran ismételt mozdulatban őrizné az emléket. Míg a szoba egyre jobban megtelik a gyerekek jókedvű zsivajával, Dóra képzeletében váratlanul minden elcsendesedik. Emlékezete visszarepíti az időben… 

*

Keskeny, hófehér ágyon fekszik, s érzi, amint az ultrahang kőkemény szondája határozottan a hasába nyomódik. Bár nagyon igyekszik, hasztalan próbálja elfojtani a testén újra és újra átfutó remegést.

– Igen, tudom, hogy hideg a zselé! – néz rá az orvosa a szemüvege fölött, és átható kék szemével mindentudón fürkészi Dóra falfehér arcát. – Jól emlékszem, hogy két fiúcska van már odahaza? – veti oda könnyedén a kérdést, miközben újra és újra kimerevíti a képet, hogy gondosan rögzítsen egy-egy paramétert.

Dóra egyre rosszabbul érzi magát. A vér olyan hangosan dübörög a fülében, hogy egy pillanatig elbizonytalanodik, hogy nem hangzott-e el egy újabb kérdés, s közben homályosan érzékeli, hogy még az előzőre sem válaszolt.

– Tessék, doktor úr? – leheli alig hallhatóan, s tétován megnyalja cserepesre száradt ajkait.

– Semmi, semmi, csak magamban beszéltem – mosolyog rá bátorítóan az orvos, majd együtt érzően megsimítja karját. – Próbáljon meg egy kicsit lazítani! Eddig minden a legnagyobb rendben.

Ő tétován bólint, s bár valóban enyhül a bénító szorongás, ezúttal hiába várja a megszokott, ujjongó örömet. Mereven bámulja a képernyőt, s közben csendesen fohászkodik:

– Ugye jól vagy, drága kicsi krumpli? Ugye jól vagy?

A magzat, mintha a lelki köldökzsinóron át hallaná a hangját, boldogan mocorogni kezd. Lelkesen rúgkapál a lábaival, mintha így akarná megmutatni, hogy ő már nagyon is emberi, s közel sem ugyanaz az apró, formálódó kis gombóc, aki három hónapja először megmutatta magát. Dóra le sem veszi róla a szemét, s míg gyönyörködik a látványban, minden idegszálával érzi, hogy már képtelen lenne nélküle élni. E nélkül az édes, ismeretlen gyermek nélkül, aki már így, arc és név nélkül is része az életének. Biztosan tudja, hogy képes lesz megosztani a szeretetét. Táguló méhével együtt mintha a szíve is növekedne, hogy a kilencedik hónap végére a harmadik gyermekének is legyen benne hely.

– Nos, most már igazán megnyugodhat! A jelenleg láthatók alapján teljesen egészséges – dől hátra az orvos, s őszinte öröm suhan át az arcán. – Akkor itt az idő, hogy behívjuk az úriembert is! Bocsásson meg nekem, hogy csak most, de tudja, én ezt így szeretem – mentegetőzik.

– Persze, hogyne – szólal meg végre Dóra, s bár ő is mosolyra húzza a száját, a hangjából kicsengő rettegés azonnal megállítja a férfit. Lassan visszaereszkedik a székre, és egy végtelennek tűnő néma pillanatig türelmesen várakozik.

– Tényleg azt hiszem, hogy most kellene behívnunk a kedves férjét – mondja halkan, és ő tehetetlenül érzékeli a torkában feltoluló könnyeket.

– Doktor úr, látta a baba nemét? – teszi fel akadozva a kérdést, míg jéghideg ujjaival görcsösen markolja az ágy oldalát.

– Más dolgokra koncentráltam, de ha bejön a párja, erre is rátérhetünk – emelkedik fel ismét, de ezúttal kerüli a tekintetét, s ő túl jól ismeri már ahhoz, hogy tudja, a férfi csak halogatja a választ. Az iménti örömhírt hallva végre felszabadultnak kéne lennie, abban a pillanatban mégis elviselhetetlen súllyal nehezedik rá a bizonytalanság.

– Nem nézhetnénk meg előtte? – buknak ki belőle a szavak, s olyan könyörgéssel néz fel az orvosra, hogy az meg sem próbálja meggyőzni. Újra visszaül a gép mellé, és ő úgy látja, szinte szomorúan fordul a monitor felé.

– Szóval milyen kistestvért szeretne az a két fiatalember? – köszörüli meg a torkát, mintha csak időt akarna nyerni, vagy így akarná felkészíteni őt a válaszra.

Hát persze, hogy tudja! Már régóta tudja! –gondolja Dóra, s hirtelen végtelenül fáradtnak érzi magát. Már csak szeretne gyorsan túl lenni az egészen, s a lehető leghamarabb hazamenni a fiaihoz, ezért sietve, meggyőződés nélkül válaszol.

– Azt hiszem, kislányt szeretnének, de könnyen lehet, hogy csak miattam. Szerintem nekik tulajdonképpen mindegy.

– Na és maga? Maga hogy érzi? – kérdezi a doktor, és ő rémülten hallva a hangjából kicsengő sajnálatot, egyszerűen képtelen válaszolni. A szonda ismét végigsiklik Dóra hasán, s egy perccel később a férfi némán megállítja a felvételt.

Elég egy pillantást vetnie a képre, hiszen már kétszer is látott hasonlót. Erősen összeszorítja a szemhéját, de így sem szabhat gátat a rátörő fájdalomnak. Megállíthatatlanul feltörő könnyei egy időre elmossák a lelkében mardosó bűntudatot. Meglátva férje belépő alakját, Dóra némán megrázza a fejét, s a Balázs arcán átfutó csalódottságtól úgy érzi, alig kap levegőt.

– Hála Istennek, egészséges! – próbál rámosolyogni a könnyei között. – Egészséges kisfiú! A lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy az – teszi hozzá alig hallhatóan, pedig a kettejüket megértő szeretettel figyelő orvos már régen nem vár a válaszra.

*

A rendelőből kilépve a csípős hideg ellenére napsütéses az idő. Az élet persze rendületlenül megy tovább, még ha nem is azon az úton, ahogy azt Dóra megálmodta. Három gyermekre vágytak, s ő mindig is úgy képzelte, hogy utolsóként egy kislánnyal lesz teljes a családjuk, és a három férfi gyűrűjében majd ők ketten, együtt képviselik a női erőt. Sohasem élt át korábban ennél ambivalensebb érzést. Végtelen hála tölti el a kicsi testi épsége miatt, mégis szinte maga alá gyűri a bánat. Tudja, hogy vágyakozása egy kislány után természetes, s hogy a legtöbb nő valószínűleg hozzá hasonlóan érezne, a rátörő bűntudattól mégis hálátlannak érzi magát. Hite szerint megingathatatlanul tudja, hogy sorsuk a Mindenható – mindnyájuk számára legjobb – akarata szerint alakul, a szívét mégis szinte szétfeszíti a csalódott indulat.

A gyermek egész úton hazafelé lágyan forgolódik odabent, s bár még nem jött el az ideje, Dóra határozottan érzékeli, mintha újra és újra nekipréselné kis testét az ő szakadatlanul simogató kezének. Egyedül van a fájdalmával, mégis minden másodpercben érzi kettejük egységét. Míg szavak nélkül búcsúzik meg nem született lányától, a lelküket összekötő láthatatlan vonalon át folyton csak a magzatát szólongatja:

– Szeretlek, édes kicsi krumpli! Nagyon szeretlek, kisfiam!

Ahogy a szerelmes szívnek is nehéz parancsolni, úgy bármennyire vágyik is rá, a hosszú ideig dédelgetett vágyálom sem hagyja el azonnal. Balázs őszintén megérti őt, hamarosan mégis bevallja, csak miatta volt szomorú, tulajdonképpen megkönnyebbülést érez, s végtelenül büszke apja lesz a fiainak. Az anyja is próbálja vigasztalni, de mivel egy fiút és egy lányt is felnevelt, Dóra számára nem csengenek meggyőzően a szavai. Kétségbeesetten vágyik az együttérzésre, így először egy barátnőjének önti ki a szívét, de ő – akinek persze fia és lánya is van – csak megbotránkozva rámered:

– Mégis, hogy fogsz tudni a szemébe nézni? – kérdezi tőle, s az érzéketlen szavaktól Dórát szinte megsemmisíti az elkeseredés. Hibájából mit sem tanulva néhány nap múlva a gyülekezeti kismamák előtt tesz őszinte vallomást.

– A helyedben nekem is bűntudatom lenne – veti oda az egyikük, s kislányát kézen fogva a fia után ered. Ítéletét hallva Dóra eztán már csak néma imáiban remél megnyugvást.

De a gyermek, mintha segíteni szeretne neki, egyre többet és erősebben mozog, ő pedig napról napra csak jobban szereti. Szinte már maga előtt látja, hiszen álmában minden éjszaka őt dédelgeti. Hosszan tanakodva, közös egyetértéssel nevet is választanak neki, s innentől csak Petikéntutalnak rá, egyre többet tervezgetve a közelgő találkozást. Bár lassan minden a helyére kerül, a Nagy Kísértő néhanapján mégis újra visszatér, s ilyenkor Dóra ismét feltűnően elcsendesedik.

Advent harmadik vasárnapja van már, mikor a két kisfiú mézeskalácsért kezdi nyaggatni őt, s hogy a kedvükben járjon, ha nem is túl lelkesen, de végül kötélnek áll. Hárman szaggatják a tésztát, bár a munka oroszlánrésze azért Dórára marad, s míg szórakozottan válaszolgat a kicsik kérdéseire, minden tagjában érzi, hogy sokkal szívesebben lenne inkább egyedül. Reméli, hogy a fiúk nem veszik észre a rosszkedvét, de hamarosan be kell látnia, hogy alaposan alábecsüli mindkettőjüket. Tomi az ölébe fészkeli magát, s ujját szopva csak addig tágít mellőle, míg a sütőbe tolja a nyers tésztát. Mikor megfordul, Bálint állja el az útját, s két erős kis karját szorosan köré fonja. Ölelése egyszerre aggodalmas és vigasztaló.

– Anya! Anya, szomorú vagy? – suttogja.

– Ó, csak egy egészen picikét – remeg meg a hangja, és mélyen lehajolva a kicsi sűrű, hullámos hajába fúrja az arcát. Jó lenne ennyiben hagyni a dolgot, de a kisfiú nem elégszik meg a válasszal. Egy pillanatra sem engedve el anyja derekát, egy lépést hátrálva, mélyen a szemébe néz, s Dóra úgy érzi, egészen a lelkébe lát.

– Azért, mert nem lesz kislányunk? – kérdi hat és fél éve koravén bölcsességével, s a gyermeki hangon kimondott igazság annyira felkavaró, hogy könnyeit nyelve ő csak néma bólintással felel rá. Bálint pedig, mint aki végre már mindent ért, válaszul még szorosabban hozzásimul.

– Anya – kezdi, mély meggyőződéssel a hangjában –, ne legyél szomorú! Hidd el, hozunk mi majd szép lányokat!

*

Megszólal a csengő, s Dóra óvatosan kiemeli a sütőből a mézeskalácsot. Mindhárom fiú mellette toporog, és türelmetlenségüket látva vidáman rájuk nevet. A kályha melege és az édes tészta illata puha paplanként takarja be őket, s abban a meghitt pillanatban az adventi várakozás kicsit más értelmet nyer. A fiaira nézve Dóra a karácsonyi csomagot bontó gyermek örömével gondol a jövőre.

– Ti, szép lányok – mosolyodik el a gondolatra –, kérlek, majd szeressétek őket ti is! Szeressétek őket nagyon!

Jókedvét látva a fiúk visszanevetnek rá, és ő már biztosan tudja, hogy sokkal nagyobb ajándékot kapott, mint amit valaha is remélt. 

(Megjelent a Family 2015/4. számában.)