A kenguruzás világnapján figyeljünk a legapróbbakra!

Ez a kép a Honvéd Kórház PIC részlegén készült, és egy fontos kezdeményezés Facebook oldaláról származik. Május 15-én ünnepeljük világszerte a kenguruzást!

Talán veletek is megtörtént, talán közeli ismerősöddel, barátnőddel, talán Te magad voltál koraszülött. Ha szülőként érint a koraszülés, akkor tudod, mit jelent megtűrt látogatóként, megadott, rövid időszakokban távolról nézni a kisbabádat, akiért pedig nagyon aggódsz, mert olyan, akár egy kis fészkéből kipottyant madárfióka. Ráadásul a koraszülés sokszor váratlanul érkezik, egyik pillanatban még úgy érzed, minden rendben, a másikban már ott a baba, egy egész csapat sürgölődik körülötte, amikor születik, s igyekeznek neki a lehető legkevesebb megrázkódtatást és fájdalmat okozni, ugyanakkor biztosítani számára az életben maradás és az egészség lehetőségét.

Mert túl korán születni hatalmas teher az éretlen pici testnek, amelynek jó esetben még hetekig, hónapokig teljes ellátás járna odabent. Egyenletes hőmérséklet, ismerős, megnyugtató és tompa zajok, például az anya szívhangja, lélegzetvételének surrogása odabent – idekint pedig rémisztően hangos zajok, a súlytalan lebegés helyett a test nehézségének megélése, ismeretlen érzések felbukkanása, fázás, fájdalom. Egyszóval stressz. A magas stresszhormon szint magas energiafelhasználással jár, romlik a sejtek oxigénellátása, a koraszülött kisbaba állapota. Ezekből a régóta ismert tényekből indultak ki azok a kezdeményezések, amelyek célja a koraszülött intenzív centrumokban ápolt kisbabák stressz szintjének csökkentése volt. Ekkor terjedtek el a letakart inkubátorok, a puha fészkek, amelyekbe a babákat fektetik, az ellenőrzött zajszint, és… a SZÜLŐK BEVONÁSA KORASZÜLÖTT GYERMEKÜK ELLÁTÁSÁBA, ÁPOLÁSÁBA. Mert az erősen korlátozott látogatási idő, azok a hosszú hetek, amik úgy telnek el, hogy hozzá sem érhetnek gyermekükhöz, könnyen azt az érzést ébreszthetik, hogy ők tökéletesen felesleges elemek ebben a történetben. Ennek következtében, amikor majd hazaviszik a kisbabát, riadtan és hatalmas aggodalommal figyelik azt a kis idegen lényt, akit készen megkaptak, és akivel szinte elölről kell kezdeniük az ismerkedést.

Hogyan is kezdődött mindez?

Valamennyi emlősfajra jellemző, hogy a születést követően anya és kölyke szoros egységet alkot. Abban persze különböznek az egyes emlősfajok, hogy az utódok milyen fejletten születnek, és ebből következően mennyi ideig és milyen intenzitású közelséget és együttlétet igényelnek. Annyi bizonyos, hogy a főemlősök, akik közé az ember is tartozik, különösen komolyan veszik és hosszan fenntartják ezt az anya-kölyök egységet, a szoros testközelséget. Talán a modern világ gépekbe vetett feltétlen bizalma lehetett az, ami hosszú időre teljesen elfeledtette ezt a fontos tényt, és gyakorlatilag kizárta a szülőket a koraszülött intenzív centrumokból. Az utóbbi 25-30 évben azonban világszerte változások kezdődtek.

Kenguruzás a kezdetektől

A testközelség és hordozás jelentősége a koraszülöttek ápolásával, életben maradási esélyeivel kapcsolatban 1978-ban, a kolumbiai Bogotában merült fel elsőként, ahol nem állt rendelkezésre elegendő inkubátor, ezért kényszerűségből az anyák testén, “kenguru pozícióban” helyezték el és rögzítették a koraszülötteket, valamint az érettségük ellenére túl kicsi súllyal született babákat. Edgar Rey orvos, aki kezdetben jobb híján tette ezt, hamar meggyőződhetett róla, mennyivel jobban jártak azok a kisbabák, akinek nem jutott a technikai felszerelésből: testhőmérsékletüket legalább olyan jól vagy jobban tartották, mint az inkubátorba fektetett korák, állapotuk összességében is stabilabb volt, sokkal sikeresebb volt a szoptatásuk, előbb hazabocsáthatták őket. Az eredeti, körülbelül 15 év alatt kidolgozott ápolási modell szerint a kenguruzás lehetőség szerint folyamatos, három alappillére a csecsemő kenguruzós pozíciója az anya vagy az apa mellkasán, a kizárólagos szoptatás és a korai hazabocsátás gyakori kontrollvizsgálatok mellett. Ezt az eredeti koncepciót nevezzük C-KMC-nek, azaz folyamatos anyai kenguru gondoskodásnak (Continous Kangaroo Mother Care).

2010-ben már sor került az első európai, kenguru gondoskodás jegyében rendezett kongresszusra, addigra ugyanis világszerte elterjedt és elismert ápolási modellé vált a módszer a fejlődő és a fejlett országokban egyaránt. A fejlett országokban, magas technikai színvonalon működő PIC-eken is megszokott látvánnyá vált a mellkasán dédelgetett kisbabájával pihenő anya vagy apa, ám az intenzív osztályokon többnyire nem a folyamatos kenguru gondozás zajlik, hanem az úgynevezett I-KMC (Intermittent Kangaroo Mother Care), vagyis szakaszos kenguru gondoskodás. Ez utóbbi úgy zajlik, hogy a nap meghatározott részében egy vagy több alkalommal huzamosabb időt tölt közvetlen bőr-bőr kontaktusban az anya koraszülött, csak pelenkát viselő kisbabájával egy kényelmes, félig ülő helyzetet lehetővé tevő pihenőszékben.

A 2010-es kongresszus egyik érdekes felvetése volt az, hogy voltaképpen nem is az a kérdés, hogy milyen pozitív hatásait tapasztaljuk a kenguruzásnak, hiszen azok évmilliók során bizonyultak a túlélés egyik legfontosabb eszközének. Inkább az a kérdés, milyen hosszú távú következményekkel jár az, hogy a velünk született közelséget, együttlétet (azaz az anya-csecsemő egységet) lényegében intézményesített elkülönítésre cseréltük le. Az idei kongresszusról ITT TALÁLSZ információt.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!