A vakáció, amitől olyan sok szülő retteg

Andy Dawson odaadó apuka. Szereti a gyerekeit, őket, aktívan részt vesz az életükben, ám egyvalamitől nagyon retteg: a nyári szünidőtől. Az okot valószínűleg sokan már most tudjátok!

„Mielőtt bárki azt hinné, hogy valamiféle gonosz apuka vagyok, szeretném leszögezni, hogy amióta a gyerekeink megszülettek, életem legfontosabb célja lett, hogy jó szülő legyek számukra. Ám minden év júniusában egy kiszámíthatatlan, szétesett káosszá változom – percenként ver ki a hideg, amint rádöbbenek, hogy az iskola kapuja ismét bezáródott röpke két és fél hónapra.

Ha te is iskolás gyerekekkel rendelkező dolgozó szülő vagy, pontosan tudod, miről beszélek. Persze egyfelől elképesztően szerencsés vagyok, amiért szabadúszó íróként dolgozom otthonról, tehát (látszólag!) én osztom be az időmet, nem kell bejárnom egy irodába, satöbbi, satöbbi. Azonban augusztus végéig 30 ezer szót kell megírnom a könyvemből, ami azt jelenti, hogy nagyon feszes a tempó és nagyon kevés az idő, miközben a gyerekeim anyja egész nap a munkahelyén van, azaz a gyerekekre én vigyázok reggel 8 és délután 6 között. Ezért aztán hajnali 5-kor kelek, hogy ébredésig legyen esélyem haladni az írással. De ez rendben is van.

Vannak napok, amikor igyekszem nem dolgozni. Mivel nagyon közel lakunk a festői northumberlandi régióhoz, sokat járunk oda kirándulni. És persze ott van a PokémonGo, az új őrület, ami minket is elkapott, úgyhogy kifulladásig üldözzük a kis állatkákat a napsütésben.

Csakhogy mindez meglehetősen hidegen hagyja a kiadómat és a szerkesztőmet, úgyhogy más napokon meg otthon ülök, miközben egymás idegeire megyünk a gyerekeimmel. Bármikor beüthet valami vészhelyzet (be is üt, épp a legnagyobb ihletek közepén), meg hát, mint tudjuk, egy háztartás egy pillanatra sem szűnik meg háztartás lenni, ami egyúttal azt is jelenti, hogy folyamatosan vezetni kell. És az csak átmeneti megoldás, hogy a vasalásra váró ruhákat begyömöszölöm a szekrény alá: a porcicák (pororoszlánok…) előbb-utóbb kiebrudalják őket.

LEGO-darabkák, random akciófigurák és több száz gyűjthető kártya lepi el a padló minden négyzetcentiméterét. A nappali úgy néz ki, mint egy játékbolt, ahol razziát tartottak. Ilyen körülmények között dolgozni enyhén szólva nehéz. És az esték sem éppen olyanok, mint év közben, amikor 9-kor szigorúan takarodó van. Mert hát sokáig világos van, meg meleg, meg úgysem kell másnap korán kelni, egyszóval a nappalok durván belenyúlnak az estébe (csak még egy részt hadd nézzünk meg, léccilécciiii!) Fürdés, még egy menet játék, második vacsi, fogmosás (hosszas könyörgésre), ágyban olvasás…hopp, máris itt a 11 óra!

És nincs az a menyiségű kávé, ami ébren tartana hajnali négyig, bár akkor már minek is lenne értelme lefeküdni, amikor ötkor kelni kell, nemigaz? Csakhogy az ember se nem hős, se nem akciófigura, se nem robot. Minden hajnalban megfogadom, hogy ma addig nem fekszem le, amíg meg nem írok öt oldalt. Aztán az ötből négy lesz, estére már örülök, ha kettőt el tudok képzelni, majd hajnali 1-kor azon kapom magam, hogy a fiam / lányom ágyában fekszem, és arra riadok, hogy kiesett a kezemből a mesekönyv.

Sebaj, majd holnap! Megírok én tíz oldalt is, ha kell. De egyet mindenképp!”

Forrás: The Guardian (via)