A valódi Mikulás
Ha az igazi Mikulás nyomába szeretnék eredni, nagy gondban lennék. Tisztogattam én minden évben a csizmámat, örültem is a sok csokinak, de arra nem emlékszem, ott, legbelül mit is jelentett számomra gyermekkorom piros ruhás, ősz szakállas mesefigurája, csak azt tudom, hogy óvodától kezdve sok dalt énekeltünk neki vidáman. Aztán minden megváltozott.
Kutatok, keresek az emlékeimben. Vajon hittem benne? Meg szeretném kérdezni anyukámat, de sosem sikerül, mert mindig ott sertepertélnek a gyerekek. Magamban morfondírozok hát: ki is ő számomra? A nagy szakállú, fehér hajú óriás, aki piros ruhájában, óriás csizmában, pirospozsgásan mosolyog rám minden évben. Egyáltalán ő az igazi? A Mikulás? Hiszen nem szerettük kevésbé Télapót sem, akinek hó volt a subája, és rendre szaloncukrokkal ajándékozott meg minket az óvodai ünnepségeken. Aztán ott volt ugye a krampusz, bár ő kezd kimenni a divatból, a gyerekeim szerintem frászt kapnának tőle, ha meglátnák.
Ráadásul ott az a rengeteg kérdés: ha a valódi Mikulás Lappföldön lakik és titokban a csizmába rakja az ajándékot, akkor ki látogat el az óvodai ünnepségre és apa munkahelyére? És a bevásárlóközpontba meg a nagymamához? Te jó ég, többen vannak? És addig hol parkolnak a rénszarvasok? És hogyan jön be a lakásba, nálunk nincs is kémény? Ez azért elég ijesztő, nem? Ja, és mi van a szánon lévő zsákokban (puttonyokban?), ha a sok csokit úgyis itt veszi meg a Mikulás a szupermarketben? Vagy ezt csak a felnőttek nem értik?
Aztán ott van ugye Szent Miklós püspök, azért mégiscsak róla szól ez az egész. Legalábbis egy darabig róla szólt. Hiszen ő tett csodát, ő ajándékozta meg a szegényeket, mentette meg a három leányt attól, hogy utcalányokká váljanak. Egyáltalán ki is ő? Nálunk Szent Miklós még a század eleji ábrázolásokon is püspöki süveggel a fején jelent meg, de mára azért Mikulás fizimiskája jócskán átalakult. Aztán ugye lett belőle Télapó, egyes országokban ő hozza a fenyőt is, és neki kell levelet írni a karácsonyi ajándékokat illetően, hacsak nem vagyunk olyan szerencsések, hogy személyesen mondhatjuk el neki a kívánságainkat mondjuk egy plázában. Hozzánk meg ugye csokit hoz főleg. Meg virgácsot. De még annak is örülünk, nem igaz?
De talán itt van a kulcs. Hogy a Télapó valójában örömöt hoz. A Mikulás nem csokit, nem virgácsot, nem fenyőfát, hanem örömöt, várakozást csempész a szívünkbe. És nem csak a gyermekekébe. Mert tegye fel a kezét az a szülő, aki nem készült lázasan elsőszülöttjének első Mikulásünnepségére! Nem videózta fél órát a kis hét hónapos meglepett arcát, ahogyan a nagy szakállú bácsi vidám dalokat énekelt a nagyokkal! Aki nem izgul még most is, hogy lelepleződik a csoda a nagy lakli 8 éves számára, aki – kicsit gyanús ugyan – de még mindig hisz, és lelkesen pucolja a csizmáját előző este. Aki nem játszotta még ki a téli fegyelmezés adu ászát: Csak virgácsot hoz a Mikulás, ha nem viselkedsz jól, Pistike! És aztán lábujjhegyen próbál besettenkedni a gyerekszobába, hogy az aprócska csizmák reggelre megteljenek örömmel és meglepetéssel.
Nekem néhány évvel ezelőtt egy apró csomagot hozott a Mikulás. Mindössze 2000 gramm volt és idő előtt, de majdnem túl későn érkezett körénk. A fehér szakállassal együtt vártuk, mi lesz a sorsa. A kórházban díszítették a rideg kórtermeket. A „nagytesó” mikuláskoncertje kútba esett, s azt is a nagymamák látták csak, hogyan örül élete első csokimikulásának. És mégis, talán ekkor vált életem egyik legmeghatározóbb alakjává a jóságos Szent Miklós. Aki akkor átsuhant felettünk, és miközben a gyűrött kórházi ágyakra ejtette a remény és az otthon édes szaloncukrait, a mi életünkbe is elhozta a csodát.
