Amikor rossz hírt kell közölni – a harmadik történet

„Beteljesedett, amitől titokban mindig rettegtem, és amiben hinni sohasem mertem. Tehát örököltem sok tarka nyakkendőt, melyektől még ma is virágos a ruhaszekrényem belső ajtaja…”

Egy büszke család büszke sarja

Herczeg Ferenc az 1. világháborúra korának ünnepelt írója, egy piros-fehér-zöld sváb családban Franz Herzog néven látta meg a világot. Magyarul azonban csak a piarista gimnáziumban tanult meg. Ezen a nyelven érte el irodalmi sikereit úgy nagyszabású történelmi regényeivel, mint könnyed színdarabjaival, amelyeket szinte minden európai nyelvre lefordítottak, s amelyek még a tengeren túl is komoly karriert csináltak.

A politikában otthonosan mozgó közéleti ember, aki országgyűlési képviselőként, – nem mellesleg – gróf Tisza István feltétlen híveként jól tudta, hogy a háborúval mi forog kockán. Civilként ki is vette belőle a részét: két éven keresztül a Hadsegélyező Hivatal elnöke volt, majd egy sor kisebb-nagyobb diplomáciai küldetést látott el a „német relációban” – nem világrengető, de nagyonis fontos küldetéseket.

Megrögzött agglegény volt. Balul végződött házasságát egy elegáns gesztussal zárta le: feleségét szabályosan hozzáadta az orvoshoz, akibe az önkéntes ápolónőként sebesültgondozás közben beleszeretett. Gyermeke nem született, de ő volt unokahúgai és unokaöccse számára az a bizonyos „jó fej” nagybácsi, akire mindig lehet számítani, akár nyaralásról, akár jó tanácsról, akár segítségről van szó.

Herczeg Ferenc 1939-ben. (FORTEPAN)

Unokaöccse, Feri orvostanhallgatóként lakott nála, amikor kiütött a Nagy Háború. A lelkes fiatalember nem tétovázott sokat, maga is önkéntesnek állt, és ezredével a szerb frontra vezényelték. Leveleiből kitetszett: naponta találkozik a halállal. Aztán a harcok közben egyszercsak eltűnt. Az író hosszú és elképesztő kalandok után egy kórházban talált rá. Sikerült hazahoznia és kigyógyíttatnia. Ő azonban tovább akart szolgálni:

„Valami ellenállhatatlan kényszer sodorta keresztfiamat oda, ahol az ágyuk morogtak, és gonosz tüzek villantak az ég alján. Azt mondta nekem: ’Ki fogom magamnak verekedni az arany vitézségi érmet!’ Ki is verekedte magának, de bizony köszönet nem volt benne.”– emlékezett Herczeg Ferenc.

A rossz hír, amint annak soha sem szabadna megérkeznie

Aztán újra elérkezett a búcsú ideje:

„Egy cigány tisztiszolgája volt, az hozta ki a Hűvösvölgybe a hírt, hogy másnap reggel útra indul a menetzászlóaljuk. (…) Feri tehát a harctérre ment, ezúttal az orosz frontra, ahol belesodródott a volhíniai csaták véres poklába. Azt írta nekem, hogy szegény cigányát agyonlőtték, az ő téli fölszerelése meg elúszott valami folyamátkelésnél. Új holmit kér. Magam vittem a viaszosvászonba varrt csomagot a pótkerethez.”

Herczeg Ferenc korának sztárja volt – mindenhol szívesen szóba elegyedtek vele. A katonák különösképpen tisztelettel fogadták az országgyűlési képviselőt – ami akkoriban sokkal nagyobb rang volt, mint manapság.

„Az udvaron egy pár tiszt kaszinózott, mikor engem észrevettek, szétrebbentek, annyi felé, ahányan voltak. Nem tudtam mire vélni a dolgot, máskor az urak szívesen elbeszélgettek velem. Átadtam a csomagom az altisztnek, az elolvasta a címet, azután rám meresztette a szemét, és indulatosnak tetsző hangon rám kiáltott: – Ezt a csomagot nem veszem át!

– Miért nem?

– Mert a zászlós úr elesett!”

Aztán megérkeztek a levelek

A rettenetes bejelentés után aztán megérkezett a híradás. Azok írtak, akik ott voltak vele, s akik az ő halála után is a vonalban maradtak, hogy tovább harcoljanak.

„A tábori posta egy csomó lapot és levelet hozott., fellebbvalói és bajtársai részvétüket fejezték ki és további adatokat írtak. Kézitusában lelte halálát, miközben – mint zászlóaljparancsnokuk írta – oroszlánként verekedett. (…)”

Megérkezett az utolsó üzenet is:

„Egy héttel a halála után a posta elkésett tábori lapot hozott Feri kezétől, hogy egészséges és köszöni a csokoládét; azután még egy mondat: ’Vigyázz Kislányra!’”

Kislány az unokaöccse foltos dakszli kutyája volt, aki a hűvösvölgyi villából gyakran tévedt az erdőbe. S aztán megérkezett az elismerés is:

„Egy hónap múlva megküldték nekem a Ferinek kijáró arany és ezüst vitézségi érmeket. Megkéstek. Pedig hogy várta!”

Mi marad meg egy emberből?

A hír szinte letaglózza Herczeg Ferencet:

„Beteljesedett, amitől titokban mindig rettegtem, és amiben hinni sohasem mertem. Tehát örököltem sok tarka nyakkendőt, melyektől még ma is virágos a ruhaszekrényem belső ajtaja…”

Nem csak Feri életétől, de családjától is búcsúzik a fiatal orvostanhallgató halálával.

„Ő, akinek halálával a családunkban véget ért a nemzedékek őrségváltása, apai és anyai részről is német eredetű volt. A jól nevelt fiú szerény, de az igazi férfiú határozott lépteivel csatlakozott az idegen eredetűek dicsőséges dandárához, mely Magyarországért áldozta fel életét. Elől a Zrínyiek, aztán Petőfi, majd nyolcan az aradi tizenhárom közül… És még sokan. A mi fiúnk is a ’sok’ között van.”

Felhasznált irodalom: Herczeg Ferenc Emlékezései – Hűvösvölgy. Szépirodalmi könyvkiadó é.n.

Fotó: Fortepan, Komlós Péter