Amikor rossz hírt kell közölni – a második levél

A világháború idején katonáink naponta vesztettek el maguk körül jó embereket. Naponta kellett szembesülni azzal, hogy az élet – a maguké is – nagyon gyorsan véget érhet. Naponta keletkeztek gyászhírek, s azokat tovább kellett adni. Értesíteni kellett szülőket és házastársakat, rokonokat és barátokat arról, hogy mi és hogyan történt. Egy egész nemzedék írt és kapott efféle leveleket.

Amikor barátról kell írni

Rossz hírt közölni az egyik legnehezebb és legfájdalmasabb kötelességünk. Különösen olyankor, ha az, akiről rossz hírt kell mondanunk a barátunk.

Kevés mélyebb barátság születhet a közös szolgálatnál. Azok az élethelyzetek, amikor az ember az élet és a halál mezsgyéjén járva, komoly felelősséget vállalva sokak életéért, vagy éppen harci helyzetekben a küldetések teljesítéséért, teszi, amit kell, minden másnál inkább össze tudják kötni az embereket.

A világháború idején katonáink naponta vesztettek el maguk körül jó embereket. Naponta kellett szembesülni azzal, hogy az élet – a maguké is – nagyon gyorsan véget érhet. Naponta keletkeztek gyászhírek, s azokat tovább kellett adni. Értesíteni kellett szülőket és házastársakat, rokonokat és barátokat arról, hogy mi és hogyan történt. Arra kellett szavakat találni, amit átélni is nagyon nehéz volt, s amit ezért nem nagyon lehetett elmagyarázni.

Egy egész nemzedék írt és kapott efféle leveleket.

Egy blokád

Az Otrantói szorosnál találkozik az Adria és a Földközi tenger. Az antant alapvető érdeke volt, hogy a Monarchia flottáját az Adrián – mint egy nagy zsákban – tartsa, s így biztosítsa a Szuez és Gibraltár közötti csapatszállításokat és utánpótlási útvonalakat. Ezért aztán 1914 augusztusában blokád alá vették a szorost.

A felszíni flottánk nem gondolhatott nagyszabású akciókra a jelentős túlerőben lévő angol, francia – 1915 májusától – olasz hadihajók ellen. A cs. és m. kir. tengeralattjárók azonban egyre gyakrabban okoztak egyre súlyosabb károkat. Ezek ellen a támadások ellen az antant hatalmak időről időre megpróbálták szorosabbra húzni a blokádot. Felfegyverzett gőzösök járőröztek a szorosban erős hálókat feszítve szét, hogy azokkal „fogják ki” búvárhajóinkat. Viszonylag csekély eredménnyel jártak (az otrantói tengerzár térségében mindösszesen 5 cs. és m. kir., illetve német tengeralattjáró veszett oda!), s ezért igyekeztek egyre jobban záró, egyre tökéletesebb blokádot létrehozni.

1917 áprilisában elhatározták egy 66 km-es egyenként 50 méter mélyre lenyúló acélsodronyból készülő hálórendszer kialakítását. Ezt a hálórendszert megfigyelő légballonok és egy sor hadihajó biztosította.

Otranto: az első tengeri csata 3D-ben

Mielőtt azonban a zár a maga teljességében elkészülhetett volna, a mieink 1917. május 15-én megtámadták a tengerszorost blokadírozó hajókat. A támadásra a flotta legmodernebb, egyszersmind leggyorsabb hajói futottak ki. A terv lényegét az „üss és fuss” mottóval foglalhatjuk össze leginkább. A mieinknek a lehető legtöbb hálóvontató gőzöst kellett elsüllyeszteniük mielőtt az ellenség komolyabb erőket mozgósítana. Cattaróban felfűtött kazánokkal készenlétben áll a Sankt Georg páncélos cirkálóból és a Budapest páncélos partvédőhajóból, valamint további 5 torpedórombolóból és 7 torpedónaszádból álló csoportosítás, hogy szükség esetén beavatkozzon a küzdelembe.

A terv szerint, amit a vállalkozást vezető Horthy Miklós sorhajókapitány dolgozott ki, a Monarchia erői két csoportban 14-én éjszaka futottak ki a cattarói flottabázisról. A gyorscirkálók (a Novara, a Saida meg a Helgoland) és a torpedórombolók (a Csepel meg a Balaton) külön kezdték meg a műveletet. A rombolók 15-én hajnalban egy ellenséges konvojba ütköztek és sikeresen vették fel a harcot: a Csepel telitalálata elsüllyesztette a Borea olasz rombolót, és a mieink közös tüzelése egy időre megbénította az Aquila nagy torpedórombolót. Gyorsaságuknak és jó manővereiknek köszönhetően megállták helyüket az időközben beérkező Dartmouth és Bristol brit cirkálókkal szemben is. Emellett két gőzöst is a tenger fenekére küldtek.

A küzdők felett megjelentek mindkét fél tengerészeti repülői, amelyek egyfelől bombákat igyekeztek dobni az ellenfél hajóira, tengeralattjáróira, másfelől komoly légiharcot vívtak egymással. Ez a momentum új fejezetet nyitott a történelemben: a tengeri hadviselés visszavonhatatlanul a víz felett is háromdimenziós lett.

A cirkálók 4.23-kor kezdték meg a támadást. Rövid idő alatt 12 ellenséges gőzöst süllyesztettek el további 10-et pedig súlyosan megrongáltak és hosszú időre „kivontak a forgalomból”. Az ellenség jelentései elismerően említették, hogy a mieink a legénység számára megengedték a mentőcsónakba szállást, s csak ezután lőtték szét a blokádot adó hajókat.

Rombolóink felgyorsítottak és lehagyták az antant köteléket, amellyel aztán nem sokkal 9.00 óra után gyorscirkálóink akadtak össze. A tüzet fél 10 tájban 8000 méterről nyitották meg az antant cirkálói. A mieink nem tudtak visszalőni, mert túl messze voltak. Horthy ködöt fejlesztetett és hajói nagyjából 10 percre eltűntek az ellenség elől. Amikor kibukkantak a ködből 4500 méternél már nem volt több a távolság, s így az ellenség elérhetővé vált. Elkeseredett harc kezdődött: mindkét fél minden csőből tüzelt.

A Dartmouth tüze jól feküdt cirkálóinkon: mindhárom hajót eltalálta. Különösen a Novara szenvedett súlyos sérüléseket. Egy gránát a híd mögött robbant, megölte az első tisztet, megsebesítette a kapitányt, aki a belélegzett mérges gázoktól rövid időre elájult. Sebei ellátása után tovább vezette a csatát. A következő találat nyomán a 16-ból 8 kazán leállt és a Novara mozgásképtelen lett. Az ütközet drámai fordulatot vett. A bátorság és az önfeláldozó segítőkészség azonban megoldotta ezt a pusztulással fenyegető helyzetet. Fél 12 tájban az ellenség tüzelése közepette a Saida vontatókötélre vette a Novarát, a Helgoland pedig fedezte a visszavonulást. Ez egyre nehezebbé vált, mert újabb olasz hajók érkeztek, hogy leszámoljanak a megtépázott cirkálókkal. Az elképesztő erejű tüzelés azonban már nem okozott további súlyos károkat.

Az antant erők 12.00 tájban észlelték a Cattaróból kifutott Sankt Georg vezette túlnyomó erejű kötelék füstoszlopait, de annak beérkezését már nem várták meg. Hazaindulva a német UC 25 tengeralattjáró megtorpedózta a Darmouth-t, és bár nem süllyedt el, de komoly javításra szorult. A francia Boutefeu romboló, amely segítségére sietett egy néhány órával korábban lefektetett aknamezőre futott, felrobbant, kettétört és elsüllyedt.

A mérleg egyértelműen a Monarchia sikerét mutatja. Elsüllyedt antant részről 2 romboló, 14 gőzös. Súlyosan megsérült 1 cirkáló 10 gőzös. Elesett 83 fő. Fogságba esett 72 fő. Saját hajónk nem süllyedt el, a megsérült Novarát 8 nap alatt kijavították. Elesett 15 fő (a Helgolandon 1, a Saidán 1, a Novarán 13). Megsebesült 31 fő. Ez különösen szerencsésnek mondható, ha megjegyezzük, hogy a Novarán 45, a Saidán 3, a Helgolandon 5 találatot számoltak meg.

Ennél is fontosabb volt a blokád szétszaggatása, amelyet csak hónapok múlva sikerült újra összerakni, de a háború végéig nem tudták a terveknek megfelelően kiépíteni.

Egy másik levél

A Novara kapitánya miután betegágyán áttanulmányozta a jelentéseket az ütközet veszteségeiről, az ellőtt lőszer mennyiségről, áttekintette a kárjelentéseket a hajók sérüléseiről, nekifogott, hogy írjon. Írjon kedves barátja, a tőle néhány méterre elesett első tiszt, Szuborits Róbert édesapjának.

„Kedves Bátyám!

Egy fájdalmas kötelességemnek engedelmeskedem, amikor tisztjeim és egész legénységem nevében vérző szívvel fejezem ki legigazabb részvétemet. Mi magunk is a legnagyobb részvétre szorulunk, szerettük, becsültük, tiszteltük! Alattvalóinak egy mindig gondoskodó, mindenre figyelő jóságos feljebbvalója volt, nekem – a mellett, hogy lankadhatatlan kitűnő helyettesem – igaz és hű barátom. Az idebenn megnyilvánuló részvét leírhatatlan volt és a temetése a legmeghatóbb és szebb, amit csak elképzelni lehet. – A túlerő ellen 3 órát tartó ádáz küzdelemben szegény Róbert folyton tevékeny volt, mindenütt segített, utánanézetett, reparáltatott. 10. óra d.e. után épen egy keletkező tüzet oltatott el, ment a fedélzeten (…) hátrafelé. Akkor érte egy szerencsétlen gránát. Rögtön ott volt a segítség, de alig 1 ½ perc alatt megszűnt élni, tehát nem szenvedhetett. Számos barátai és tisztelői mind azzal vigasztaljuk magunkat, hogy szebb halállal kimúlni nem lehet.”

A kapitány sorra veszi a hagyaték körüli teendőket, majd így zárja sorait:

„Magam is beteg lévén bocsáss meg kedves bátyám, hogy bővebben nem írhatok, de ha legközelebb utam Budapesten vezet keresztül, nem fogom elmulasztani tiszteletemet tenni. Mellékelve küldök egy felvételt, mely a katasztrófa helyét ábrázolja. Az ágyú védpáncélján két találat látható.

Legmélyebb részvétemet ismételve és fájdalmatokban fájó szívvel és őszintén osztozva maradok mély tisztelettel

őszinte híved:

21/V. 917.

Horthy Miklós

sorhajó kapitány

a ’Novara’ parancsnoka”

***

Az eredeti levelet a benne említett fényképpel együtt ide kattintva (http://www.horthy.hu/images/stories/korm_irasai/k02.pdf) tekinthetik meg

Felhasznált irodalom: Csonkaréti Károly: Horthy Miklós hajóhada, Éghajlat. 2012;

Magyarország az 1. világháborúban. Lexikon. Petit Real. 2000.