Amikor sós volt a karácsonyi kalács

Karácsony napjai a hazatalálás napjai. Azok a napok és órák, amikor az ünnep – legalább lélekben – elindít bennünket hazafelé. Ha nem lehetünk együtt a jelenben azokkal, akiket szeretünk, s akik szeretnek minket, az elmúlt karácsonyok emléke vagy az eljövendő karácsonyok reménye mindig összeköthet velük. Az otthontól távol új közösség jöhet létre az egyfelé figyelők, a szentestét együtt megélők között.

Hadikarácsony 1914 – amikor a szenteste titka győzött

Az 1914-es hadikarácsony különleges karácsony volt minden fronton. Az utolsó békebeli szenteste visszfénye. A karácsonyeste győzött és a béke spontán módon a legtöbb frontszakaszon utat talált a szembenálló katonákhoz. Sok száz és száz kilométeren szűnt meg az ellenségeskedés – néhány órára.

A történtek hangulatát jól érzékelteti ez a 100 évvel később, egy nagy angol áruházlánc reklamírozására készített filmecske. (Az opus komoly vitát indított a brit közvéleményben. Sokan azzal vádolták, hogy idealizálja azt a minden addiginál kegyetlenebb mészárlást, ami az 1. világháborút jelentette. Mi azokkal értünk egyet, akik úgy gondolják, szemléletesen mutatja meg nekünk – akiknek nincs fogalmunk a háborúról – hogy mit jelentett ez a néhány óra béke, ebben a mindent elsöprő és elpusztító vérzivatarban.)

A magasabb parancsnokságok csak sokkal később érzékelték, hogy milyen gigantikus méretű barátkozás jött létre a szembenálló felek között. Ezért aztán nem is vontak felelősségre senkit, de minden előkészületet megtettek azért, hogy a továbbiakban ilyesmi ne fordulhasson elő. Igaz, túl az első gáztámadások soktízezer halottjain és élőhalottjain, az első lemészárolt hadifogoly csoportokon, a korában sosem látott nehéztüzérségi tűzcsapások borzalmain, már egyre kevésé volt erre igény. Egyre többen ellenséget és nem ellenfelet láttak a túloldali lövészárokban harcolókban – s ez a szám a háború előrehaladtával egyre nőtt.

Egy ötlet meg a szenteste

Damó Elemér ez időtájt egy utászszázad parancsnoka volt a 17. honvédgyalogezredben. 1914. december 23-án a Kárpátokban tartalékban álltak, amikor egy kis lengyel falu mellett utolérte őket a karácsony.

„Nem jó a katonának, ha nincsen harc, mert akkor mindenféléről gondolkozik. Magam is úgy éreztem, mintha kikerültem volna az űrbe, és ott keringenék. Nincs ellenség, nincs harc, nincs, ami idekössön a földhöz, lelkünk elszabadul, és nagyon vágyik haza. Most, a szeretet ünnepén engedje meg Istenünk, hogyha másként nem is, de legalább lélekben otthon lehessünk, és ne engedje a szeretet ünnepét harccal, gyűlölködéssel elhomályosítani.” – írja naplójába. Nos, a megerősített őrszolgálat mindenhol nyugalmat jelzett. Az oroszok veszteg maradtak – vagy ha nem, utászainknak nem jutott belőlük.

A terep szemrevételezése után parancsnokának megemlítette, hogy az általa imént meglátogatott tisztáson van egy kifejezetten karácsonyfának termett, nagyjából 5 méter magas fenyő, ami körül jól meg lehetne ünnepelni a szentestét. Katonáéknál az ilyesmi könnyen együtt járhat azzal, hogy az „ötletelő” hirtelen „megnyeri” az ötletét. Damó főhadnagy úr is így járt. Ő pedig egy jó utásztiszthez illő tervet készített az ötlet kivitelezésére. A végrehajtás is méltó volt a tervhez: gyors, pontos, mindenre kiterjedő szervezdés vette kezdetét.

Utászai papírból csíkokat vágtak, amit csirizből (lisztpépből) készült ragasztóval illesztettek össze. Ebből aztán hosszú láncok készültek. Kiosztották a rendszeresített szakaszlámpákba való gyertya és olaj adagot, megtisztították az éjszakai munkához használatos petróleumfáklyákat.

Mivel a tábori konyhán nem lehet kelt tésztát készíteni, a lengyel falu Zasionka bírájával való egyezkedés után a helybéli asszonyok jöttek fel húszan bejglit sütni az egyik hadtáptiszt instrukciói szerint. A vacsora csirkepörkölt volt. Ehhez jött még a sütemény, a jó bor és a jó cigaretta.

A csapat egy része utat javított, hogy a tábori konyhák fel tudjanak mászni a megadott tisztásra. Egy másik különítmény padokat és asztalokat épített illetve hordott a fenyő köré. Jutott a készülődés munkájából és izgalmából mindenkinek.

„Fölvirradt a karácsonyest megünneplésének napja. Gondolataim haza szálltak. És azt hiszem, mindannyian így voltunk. Ilyenkor sütnek, főznek a konyhán, fejtik a bort a pincében, hogy a szeretet e nagy ünnepében testünk is részt vegyen. Bizonyára most ők is ránk gondolnak és találgatják hol lehetünk. Az hiszem, sós lesz idén a kalács, hisz’ anyánk könnye hull belé, amikor dagasztja. Ránk gondolhat, ránk, akik nem ehetünk az anyai kéz dagasztotta kalácsból.” – a főhadnagy naplójának tanúsága szerint a készülődés közben is mindenki hazagondolt.

Aztán elérkezett első közös karácsonyuk szentestéje. Lesz még belőle több is!

Fölragyog a fény

„Háromnegyed hatkor a csapatok beérkeztek, és nagy félkörben körülvették a fát. (…) Én pedig parancsot adtam a lámpák meggyújtására. Pontban hatkor minden lámpa égett. Ott állt az 5 méter magas karácsonyfa tele égő lámpákkal és papírlánccal. A háttérben sötétlő fenyőóriások álltak, amelyektől fácskánkat fehér hószőnyeg választotta el. Millió mécsesével a csillagos ég borult ránk. A tiszta hegyi levegőt fenyőillat járta át. Férfi lelkek nézték a leírhatatlan képet, és szemükben a meghatottságtól valami nedvesen csillogott. Nem voltak gondolataink, csak érzéseink. Az ápolatlan hajú, borostás arcú, marcona tekintetű katonák egyforma tekintettel nézték a karácsonyfát, mintha egyetlen ember lennének, olyan, aki kész az otthonaikért, a hazáért meghalni.”

A lenyűgöző csendben együtt áll az ezred. Fiúk és férfiak, akiknek az élete a lengyel Kárpátokban találkozott össze karácsony estéjén. Egy olyan helyen, amiről addig valószínűleg még nem is hallottak, s ahová ezután sem jönnek el.

Sokan közülük már nem élnek sokáig: áldozatul esnek a fellángoló harcoknak. Az életben maradottakra nagy és nehéz út vár, amíg végül az otthoni karácsonyfa alatt állhatnak. Most mindannyian egy irányba tekintenek.

Az ifjú főhadnagy élete nagy lelki élményét éli át:

„A néma varázslatból Kun páter szava rázott fel bennünket: ’Énekeljük el a Mennyből az angyalt!’ Fölcsendült az ének, majd a pap rövid beszédben méltatta a napot. Nem tudom, mit mondott, mert úgy éreztem, mintha a beszéd megzavarta volna az áhítatot. Megzavartak épp akkor, amikor azt hittem megtaláltam a lelkemet. Most jöttem rá, hogy a lélek nem a gondolkodás, a tudat, hanem az a valami, ami az elmúlt percekben fölemelt az Istenhez.”

Az ünnep nem múlhat el ajándék nélkül – még ha szerény is az ajándék:

„A beszéd után kiosztottuk az ajándékokat. A legénység kapott egy-egy mákos patkót, egy marék diót, egy csomag dohányt, és fél liter bort. A tisztek is megkapták az ajándékukat, ami egy csomag jobb fajta cigaretta és egy üveg pezsgő volt. (…).”

Az este áhítatos lakomázásba torkollik – nem egy nagy buli, sokkal inkább igazi szeretetvendégség. Fél nyolc körül az egész ünneplő közösség elénekelte a himnuszt és a szállására vonult.

Másnap folytatódott a háború.

Fotó: Fortepan – Vogl Elemér