„Anya, apa mi tudjuk, hogy az ajándékokat Ti veszitek Karácsonykor és Mikulásra, Nagyi mondta!”
Többször, többféleképpen boncolgattuk az anyóskérdést. Tudom, hogy vannak szuper anyósok. Akik tiszteletben tartják gyermekük életét, és családját. Olyanok, akik elfogadják az unokáik szüleinek kéréseit, már ami a gyereknevelést illeti. Akik tudják, hol a határ. Az én életemben ez kicsit olyan, mint amikor azt állítják a szülők, hogy gyermekük a születéstől kezdve nem ébred éjszakánként és hisztizni sem szokott. Valójában lehet, itt az ideje, hogy elgondolkozzak: az én hozzáállásommal van probléma?
Többször, többféleképpen boncolgattuk az anyóskérdést. Tudom, hogy vannak szuper anyósok. Akik tiszteletben tartják gyermekük életét, és családját. Olyanok, akik elfogadják az unokáik szüleinek kéréseit, már ami a gyereknevelést illeti. Akik tudják, hol a határ. Az én életemben ez kicsit olyan, mint amikor azt állítják a szülők, hogy gyermekük a születéstől kezdve nem ébred éjszakánként és hisztizni sem szokott. Valójában lehet, itt az ideje, hogy elgondolkozzak: az én hozzáállásommal van probléma?
De, hogy a tárgyra térjek. Elutaztunk Férjemmel kettesben, nyaralni. Luxus? Igen. Nyolc év után viszont úgy gondoltuk, megérdemeltük.
A nyaralás jó volt. Gyermekeinkre a nagyszülők vigyáztak. Egy korábbi cikkemben már leírtam, sokszor előfordul nyaralás alatt, hogy a „szülők nyugalmának megtartása” érdekében nem tájékoztatnak az otthon maradt gyerekek arról, valójában mi is történt velük. Azért, hogy kíméljenek. Megkockáztatom, hogy a hazatérésünk utáni stressz és feszültség szintje – miután lassan kiderülnek az elhallgatott tények- eltörli a nyaralás emlékét is.
Ha igazán őszinte akarok lenni, anyósommal egészen jó (volt) a kapcsolatom. Legalábbis elérte, hogy ezt higgyem. Ez biztos pszichológia. Amikor „elaltatod” a másik felet a látszat tettekkel és látszat belenyugvással. Amikkel a kérésekre reagálsz. Minden rózsaszín…és ilyenkor igaz a mondás: nem mind arany, ami fénylik.
Tudniillik anyósom egyáltalán nem ismeri a kompromisszum szót. Nem tudja mit jelent, tekintettel lenni a szülők kéréseire pl. a gyereknevelés kapcsán.
Mielőtt még azt hinnétek, nagyon magasra állítjuk biztos a mércét, meg kell nyugtassalak benneteket: szó sincs róla.
A fenti érzelmi kitörésemet két tény mélyíti. Az egyik: amikor hazaértem akkor kiderült, hogy a kedves mama azt erősítette a három gyermekünkben, hogy „ne mondd el, mert…szomorú lesz, mert sírni fog, mert mérges lesz…” A szüleidnek sem kell elmondani, a testvéreidnek sem kell elmondani. Igazából, ahogy írom ezeket a mondatok, érzem, ahogy nő a feszültség bennem ezekre a szavakra. Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nálunk az az alap, hogy erősítjük a gyerekeinkben, hogy mindent mondj el, még ha rossz is történt vagy rosszat tettél, mert bennünk megbízhatsz. Persze vállalnod kell a következményeket a tetteidért, de mondd el, mert szeretünk, és mi vagyunk a védőháló.
A másik tettére, kicsit később, egy meghitt esten derült fény. Együtt a család. Apa pácolja a grillezéshez a húsokat, három csemeténk körüldongja, és segítenek. Beszélgetünk, nevetgélünk. Szóba kerülnek az ünnepek, ki melyiket szereti. Mindenki elmondja, nagylányunkból (7 éves) egyszer csak kibukik: „Anya, apa mi tudjuk, hogy az ajándékokat Ti veszitek Karácsonykor és Mikulásra, Nagyi mondta!”
Gyomorszáj és sápadtság. Sok mindenre fel voltam készülve, arra azonban kevésbé, hogy a nagyszülők „világosítják föl” a misztériumért rajongó és azt mélyen átélő gyermekeim tudatát az ünnepekkel kapcsolatban. Ehhez még én is naiv vagyok.