Az angyal

Van úgy, hogy nagyon várunk valamit, valakit. Néha hiába. Van úgy, hogy azt gondoljuk, ennél sötétebb már nem lehet az éjszaka. Néha mégiscsak lehet. Van úgy, hogy már nem tudunk hinni. Senkiben és semmiben. De van úgy, hogy valami megváltozik. Néha egészen parányi dolog; néha csak bennünk, néha kívül is. Mert hajnalban megszólalnak a madarak. Mert lassan földerül. Mert a sír üres.

Hát újra itt. Ismerős emelet, ismerős ágyak, rácsok, kék szín, fertőtlenítőszag, monitorhang és kereskedelmi rádió. Még nem tért magához. Elég fura ez a műtős sapka, biztos véletlenül hagyták a fején. Nem is láttam még ilyet rózsaszínben. Most megmozdítja a nyakát, résnyire nyitva a szeme. Semmi baj, semmi baj, minden rendben van már, bújj, bújj, zöld ág… Visszacsukja, még nagyon erőtlen. Lassan huszonnégy órája nem ivott. Jobb is, hogy végre alszik, már ráfért. Próbálom árnyékolni a szemébe vakító neonfényt.

Sehol senki, belesek a takaró alá. Átkötött seb, drótok, vérelvezető cső. És ki van kötözve mind a négy végtagja. Ráadásul mindkét karján infúzióval. Ezen megrökönyödöm. Már vagy tíz illetékesnek jeleztük, hogy a jobb kezére szüksége van, az a cumija, az nyugtatja meg, ne abba szúrjanak. Mikor felvitték, még csak a balban volt. Nem baj, majd újra szólok érte, biztosan lehet valamit tenni, tavaly is megszánta az ügyeletes orvos.

Vajon hallja a dúdolást ebben a rádiózajban? Mindegy, hátha. A kézmelegem biztosan érzi. Végre valaki:megjelenik a nővérke, a véres csövet igazítja. Érdeklődöm, hogy mikortól ihat újra, hoztam neki anyatejet. Felveszi a mobilját, közli, hogy még dolgozik, majd elsiet. A neon leoltására megkísérlek még egy halk kérést, aztán föladom. Másik szövetségest kell találnom. Odakinn ragyog a telihold, bevilágít az ablakon. Legalább ott fönn minden rendben.

Kezd ébredezni. És mocorogna is, ha tudna. Lassan felfogja a helyzetet, minden izmát megfeszíti, hasztalan. Hang nélkül ömlenek a könnyei. Jobbra fordul, kárpótlásul próbálja legalább az ujját a szájához emelni, de ez is hiába. Küzd, kínlódik, szívszorító látvány, bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske… Hosszú, iszonyú percek, majd újra elnyomja az álom. Végre. Ráborulok az ágy rácsára. Nem szabad, erősnek kell lenni. Vagy legalábbis látszani. A látogatási idő már több órája elmúlt. „Ha anyuka fáradt, menjen inkább aludni. Ha anyuka nem bírja, menjen inkább sétálni.” Szerencse, hogy nem látták.

Feltűnik az ügyeletes orvos, itt a nagy lehetőség. Értem, tehát a két branül csak a biztonságot szolgálja,az ujjszopás nem fontos, az már a komfortszint. Túl sok a „de” kezdetű mondatom; látom a szemén, ahogy távolodik, és már meg sem próbál megérteni. „Anya, nyugodjon meg, itt a lányok mindenre fel vannak készülve. Én szeretem a biztonságot.”

Ez volt az utolsó szalmaszál. Vajon van gyereke? Mindegy. Nem jött el a megváltás,ez van. Valahogy túl leszünk ezen is, mint már annyi mindenen. Még jó, hogy ez csak egy kisebb műtét volt. Újraébred, próbálom sugározni az erőt, a hitet, ő pedig őrületes erővel tépi magát. Homorít, próbál jobb oldalra fordulni, a kötés nem enged. Némán zokog, kitépi az egyik lábát, átfordul a csípője, a karja azonban marad, feszül a mellkas és a hosszanti, friss vágás rajta. Erővel visszafordítom, csicsíjja, csicsíjja, nyitva van az aranykapu… Elkeseredett küzdelem, lassan a hangja is visszatér rekedt hörgéssel, majd egyszer csak föladja, és hagyja, hogy legyőzze az altató. A hold rendületlenül ragyog. Vajon meddig tart még? És miért? És miért épp neki kell? És még hányszor? Hányszor még? Ez a hetedik beavatkozás, hát nem volt még elég egy ilyen csöppnyi élethez?

Percek vagy órák telnek el, nem tudom. Újra mozdul, már teljesen éber, folytatja a harcot. Őrjöng, ordítva rángatja magát, vadul harapja a branült, ahol éri, sőt harapja saját magát is. Ha nem tudnám, ki ő, és mi oka erre, azt hinném, őrült. Az üvöltés bezengi az egész kórtermet, már a monitor is sípol, pulzus az egekben. Azt mondták, kímélni kell a szívet. Kétségbeesve kutatok segítségért: valaki, bárki után. De senki sem mozdul. Egy nővérke a pultnál ül nyugodtan, a többi ki tudja, hol van, orvos sehol, ezt bezzeg nem látja, első a biztonság. És most mit tegyek? Botrányt rendezzek? Nekik menjek? Könyörögjek? Kisírjam magam? Fenyegessek? Semmi baj, csicsíjja, semmi baj, ezen még végigmegyünk, meglátod, vége lesz, minden rossznak vége lesz.

Egyszer csak újra elnyomja az álom. Úgy látszik, még maradt valami az altatóból. Elég szélsőségesen hat rá. Leroskadok a székre. Feltűnik az éjszakás nővér, molett, melírozott hajú, negyven körüli, sosem láttam még. Odajön, szó nélkül tesz-vesz valamit, mindig azzal a csővel van a baj… Érdeklődöm az itatásról. Nyers válaszadás, úgy látszik, ő sem az, akit vártam. De legalább nem küldött el, sőt vízzel már próbálkozhatunk.

Felültetem a kicsit, mohón kortyolni kezd. „Óvatosan, nehogy hányjon.” Igen, persze, óvatosan. Visszafektetjük, újra kezdődik az őrjöngés, kis híján a víz is visszajön, gyorsan újra függőlegesbe segítem. „Hát igen, tetszik tudni, a jobb keze nélkül itt, így biztosan nem tud megnyugodni. Már próbáltam meggyőzni a doktor urat is, de nem sikerült.” „Ez nem meggyőzés kérdése, az a lényeg, hogy meggyógyuljon.” Világos válasz. Egyedül vagyok.

Az üvöltő tajtékzás folytatódik, vöröslik az egész kicsiny test. Mikor már a nővér is látja, hogy ez önveszélyes, hoz egy tekercs tapaszt. Leszorítja a jobb kéz ujjait, majd a lábakat is erősebben rögzíti. Olyan, mint egy keresztre feszítés. Minden izom a végsőkig feszül, szaggatni igyekszik a kötést, a branült, de leginkább csak a saját bőrét éri el. A monitor vészjelez, a nővér eltűnt. A csöpp test még mindig harcol, de a szeméből kezd kihalni a remény. Rám néz, és én nem tudom, hogyan nézzek vissza rá. Törlöm a könnyeim, nyitva van az aranykapu… nyitva van, nyitva van, hinnünk kell, hogy nyitva van… Már a hold sem látszik, csak a végtelen sötétség odakinn.

Az éjszakás előkerül, ad még egy adag vizet. Segít itatni, elrendezi a csöveket. Beszél hozzá. Milyen jó, hogy ilyen nyugodtan! Szerintem fiai lehetnek. Aztán csöndben egy olló kerül elő – vajon minek? Vágni kezdi a mutató- és a középső ujjat fogva tartó hálót és tapaszt. Hát mégis? Nem válaszol, csak meglazítja a kirögzítő gézt, és beméri a távolságot. „Na, így eléred?” El. Egy mohó, apró száj tapad minden erejével a kiszabadult ujjacskákra, a szem némán lecsukódik. Köszönetet próbálok rebegni, de amilyen egyszerűen jött, úgy el is megy. Kialszik a neonfény is. Dúdolok egy altatót, de a kicsi már messzi, mély álomban jár. Elcsitulva, kimerülten. Az arcából ítélve gyönyörű, gyógyír álomban.

Fogom a táskám, lassan elindulok kifelé. A köpenyt a fogasra akasztom, lemegyek a lépcsőn, ki a hátsó kapun, arcomba csap a fagyos szél. Ekkor már biztosan tudom: igen, ma éjjel egy angyallal találkoztam. 

Megjelent a Family magazin 2012/1. számában.