„Az egyik kezével ütött, a másikkal ölelt”

Zolival húsz éve voltunk barátok, egymás vállán sírtuk el a kapcsolati problémáinkat. Tetszettem neki, szerelmet is vallott nekem, de én soha nem tekintettem rá férfiként, csupán barátként, lelki társként. Amikor egyedül maradtam a másfél éves kisfiammal, gyakran meglátogatott minket, gyümölcsöt hozott, és megvigasztalt, amikor sírtam. Kinek ne esett volna jól egy kis figyelmesség abban a nehéz helyzetben? Aztán a látogatások egyre sűrűsödtek, a gyümölcsöket virágok váltották fel, és a beszélgetéseink egyre meghittebbé váltak. Megszédített a kedves udvarlása, és felcsillant számomra a remény, hogy mégis lehet majd egy „normális” családom, és a fiamnak lesz egy „új” apukája.

Fél év együtt járás után megkérte a kezem. Persze csak egymás között és egy bizsuval, de számomra ez maga volt a beteljesült álom. Aztán vége lett a nyárnak, és elkövettem azt a bűnös hibát, hogy egy házassági ígéretre alapozva házastársakként kezdtünk élni. A szürke hétköznapok, a napi teendők és a gyermeknevelés nehézségei kezdték eloszlatni a rózsaszín ködöt, de erre elvált nőként számítottam is. Zoli azonban nehezebben vette az akadályokat. Talán már nem volt annyira édes neki a szőlő, mint amikor a Balatonban lubickoltunk, aztán egy étteremben költöttük el a romantikus vacsoránkat a telihold fényénél, és terveket szőttünk a közös jövőnkről.

Baljós előjelek

Az első verést egy cukrászdai „tiszteletlenségem” miatt kaptam, ahol állítólag szemeztem egy férfival. Lelki terrort alkalmazva egész úton hazafelé nem szólt hozzám, majd miután hosszasan kérdezgettem, miért haragszik rám, lelökött az ágyra. Kiabált, szorongatott, aztán egész éjjel üldözött a lakásban, a karomra és a lábamra ütött. Hiába kértem, menjen el, nem tette. Nagyon megijedtem, próbáltam magyarázatot találni a viselkedésére. Azt gondoltam, a tőlem független problémái miatt feszült. Mivel azt hittem, szeret, és a kisfiammal is jó kapcsolatot alakított ki, a rokonaim, barátaim is befogadták, éltük tovább az életünket. Aztán idővel újabb pofont kaptam egy fel nem vett telefon miatt. Egy baráti házaspár akart felköszönteni a névnapomon, de mire kivettem a táskámból, elhallgatott a mobilom. Gyanús volt Zolinak, hogy nem akartam visszahívni az ismeretlen számot – valójában nem tudtam, ki hívott, csak később derült ki számomra.

Ezután egyre gyakoribbak voltak a szóbeli és fizikai bántalmazások, és magam sem értem, hogyan történt, de már a pékségbe is féltem lemenni kifliért, mert tudtam, hogy veszekedés lesz belőle. Eközben Zoli mindig azzal kérkedett, hogy milyen sikere van a nőknél. Gyakran ők kezdeményeztek nála, és a kolléganőivel is sokat flörtölt. Persze mellettem ezt befejezte, új életet kezd, megkeresztelkedik, és felelős hívő családfő lesz belőle – fogadkozott. Nem vagyok naiv, de ezt mind elhittem. Még az én erős, határozott személyiségemet is képes volt betörni, teljesen az uralma alá hajtott.

Egyik kezével ütött, és az önbecsülésemet törte darabokra, a másikkal gyengéden simogatott és védett. Mint Jekyll és Hyde… Hol boldogan szárnyaltam, hol azon gondolkoztam, mennyi szenvedést kell még eltűrnöm, és mikor lesz vége ennek a rémálomnak.

Lehull a lepel

A helyzet bonyolultabbá vált, amikor megfogant a kisbabánk. Akkor még reménykedtem, hogy végül helyrejön minden, hiszen előtte „csak” két verést kaptam. Amikor azonban várandósan vérző orral találtam magam a konyhakövön, ráébredtem, hogy nemcsak engem, hanem a terhességemet és a kisfiamat is veszélybe sodrom, ha vele maradok. Újra tavasz lett, majd nyár, de azt a nyarat már nem a szerelem ragyogta be, hanem a félelem, az egyedüllét és a gyermekvárás keserédessé vált íze.

Miután a bántalmazások miatt rendőrt kellett hívnom, kiderült a nagy titok, és a környezetem által idillinek tartott kapcsolatról lehullott a lepel. Mindenki mellém állt; még most is hálát adok Istennek a segítőkész és összetartó családi és baráti körömért.

A baba szépen fejlődött, de veszélyeztetett terhes voltam. Míg én próbáltam úgy ellátni a kisfiamat, hogy ne erőltessem meg magam, nehogy elvetéljek, Zoli élte az életét, lányokkal találkozott, külföldön nyaralt, ugyanakkor eljárt bibliaórára is, így felcsillant a remény, hátha megváltozik. Távoltartást kértem a rendőrségen, mert féltem tőle, de később engedtem neki a sok fogadkozás és bocsánatkérés hatására. A baba megszületése előtt visszafogadtam, és új esélyt adtam neki. Sajnos újra hibáztam.Többször úgy bántott, hogy éppen szoptattam, de az is előfordult, hogy napokra eltűnt.

Egy veszekedésünk után a mellékhelyiségbe menekülve az édesapját hívtam segítségért. A rendőröknek nem mertem szólni, mert korábban azt mondták, hogy a gyámhivatal elveszi a gyermekeimet, ha többször intézkednek erőszak miatt.

Eljött a harmadik nyár, amelyet már beletörődve, szomorúan, ám némiképp felszabadultan töltöttem. Tele volt a szívem a rossz emlékekkel, mégis nyugalmat éreztem, mert nem zaklatott, nem kellett többé félnem. A közös gyermekünk státusát azonban jogilag rendezni kellett, így muszáj volt elhelyezési pert indítanom. Villámcsapásként ért, hogy el akarja venni tőlem a babát arra hivatkozva, hogy veszélyeztetem a kicsi testi-lelki és szellemi épségét. Majdnem egyéves lett a kisfiunk, mire a gyámhivatal felszólítására apasági nyilatkozatot tett.

Nem vagyok egyedül

Időközben rengeteg jogi és pszichológiai könyvet, tanulmányt olvastam, hogy megértsem, mi történt és történik velem. Mint kiderült, a korai házassági ajánlat, a családtól, barátoktól való elszeparálás, a kisajátítás, a telefon feletti kontroll mind figyelmeztető jelek voltak… Ha akkor erről tudok, talán nem kerülök ilyen nehéz helyzetbe. Azóta én is sok hasonló sorsú nővel tartom a kapcsolatot: az Újrakezdés nevű, zárt internetes csoportban hasznos tanácsokkal, ruhákkal, gyermekfelügyelet biztosításával segítjük egymást, törvényjavaslatok megfogalmazásával megpróbálunk közös erővel fellépni a családon belüli erőszakkal szemben.

Beköszöntött a negyedik nyár is. Istentől kapott erővel végzem a dolgom; nevelem a gyermekeimet, vezetem a háztartást, igyekszem eltartani magunkat, kisbabás anyukáknak tanítok angolt… Közben eljárok a tárgyalásokra, és hallgatom az alperes – az egykori nagy szerelmem, a gyermekem édesapja – ügyvédjét, aki szerint alkalmatlan vagyok az anyaságra. Én azonban az Úrban bízom, aki szeret, és eltörli minden bűnünket. Ő megígérte, hogy gondoskodik rólunk. Már nem azért imádkozom, hogy adjon egy társat, hanem azért, hogy neki tetsző módon élhessek, és a tőle kapott szeretettel nevelhessem fel a fiaimat.

Nem említettem eddig? A kisebbik neve azt jelenti: Isten ajándéka…

KERETBE 1.:

(A cikk megjelent a Family 2014/3. számában.)