De hát mit csináltam egész nap?

Anyaként nagy dolgokat akarunk tenni anyaként, pedig sokszor elegendő a sok kicsire figyelni, hiszen ezekből születik meg az igazi összetartó erő anya és gyermek között.

A minap sűrű hóesésben vezettem az iskolához vezető úton egy elnyűtt síoverállal a kilencéves fiamnak, Calebnek.

Reggel kezdett szállingózni, amikor elindultunk a suliba, és ahogy ráhajtottunk a főútra, Caleb kiabálni kezdett: „Anya, anya! Nincs rajtam a sínadrágom!” Hát, persze, hogy nem volt rajta. Megkérdeztem, szeretné-e, hogy visszamenjek a nadrágjáért, miután elvittem az iskolába. De mivel Caleb tudta, hogy nagyon elfoglalt vagyok és üzleti útra készülők, csak annyit motyogott szomorúan: „Nem, anya, legfeljebb nem megyek majd ki az udvarra.”

Hazamentem és pontosan 92 percet töltöttem otthon, de addigra olyan sűrűn esett, hogy úgy döntöttem, mégis elviszem Calebnak a hónadrágot.

Mit felejtett el a fia? – kérdezték az iskola portáján, amikor betoppantam a hónadrággal a kezemben. És akkor rádöbbentem: Hát nem ez az, amit az anyák csinálnak? De, igen!

Anyaként a legtöbb napunk azzal telik, hogy ugyanazokat a dolgokat tesszük újra és újra és újra: nagyjából betűrjük a lepedőt, kimossuk a koszos ruhát. Játékokat szortírozunk, feltöröljük a padlót, majd megint feltöröljük. Kinyomtatjuk az iskolai házi feladathoz szükséges képeket, megcsináljuk a feladott kísérleteket és hallgatjuk, ahogy a tízéves gyerekünk meséket talál ki a szekrényben ülve.

Elringatjuk kisbabáinkat és fogjuk kisgyerekein kezét. Reggelit készítünk, ebédet főzünk, vacsorára terítünk. Uzsonnát csomagolunk, narancsot szedünk gerezdjeire, almát hámozunk. Reggel elvisszük a gyerekeket iskolába, délután hazahozzuk őket. Kócos fejeket fésülünk, segítünk fogat mosni és ugyanazokat a meséket olvassuk újra és újra és újra…

Megtanítjuk őket cipőfűzőt kötni és kenyeret vajazni. És néha – ha ti is olyanok vagytok mint én – a nap végén körbenézünk a lakásban és azt kérdezzük magunktól: te jó ég, mit csináltam egész nap?

Nagy dolgokat akarunk véghezvinni. Az egyik hétvégén úgy döntöttem, kifestem a hálószobát, aztán a nappalit. Biztos túl sok kávét ittam. De akartam már menni a gyerekekkel Legolandba és az American Girl Store-ba is. De ha mindig ezeket a nagy élményeket hajszoljuk, a hétköznapok apró csodáit esetleg észre sem vesszük.

Például azt, hogy visszamentem az iskolába a hónadrággal. Az ilyen dolgokat senki nem látja, senki nem tudja és nem is igazán értékeli. Nem kapunk érte kitüntetést, ahogy azért sem, ha egész éjjel virrasztunk a gyerekünk mellett, mert lázas, vagy fáj a füle. Nem jár díj azért sem, mert harcolunk a gyerekeinkért az orvosnál az iskolában, a sportpályán.

És vannak olyan időszakok, amikor nagyon elfáradunk. De valami mégis tovább hajt minket. Sose becsüld le egy fáradt anya erejét! Persze könnyű azon mélázni, vajon mit is csináltunk egész nap… és kritizálni magunkat, mert nem sokat pipáltunk ki az éppen aktuális „Teendők” feliratú listánkon. De nem is ettől leszünk jó anyák. A valódi élet ugyanis nem tartja magát a listánkhoz.

Caleb nagyon örült a hónadrágnak, de valószínűleg nem az járt a fejében, hogy „Milyen nagyszerű anyukám is van nekem, mert mindent megtesz értem és most még plusz egy utat is bevállalt, hogy elhozza a nadrágomat.” Nem. Hiszen ő egy kisfiú. És szerinte a hó az, ami nagyszerű.

De mi, anyák mégis megtesszük ezeket a dolgokat. Újra és újra. És ezek az apróságok, ezek a pillanatok teszik a családot családdá, az anya-gyerek kapcsolatot szorossá. Sokszor nagyon kemények vagyunk. magunkhoz. De ma? Ma, amikor megkérdjük magunktól: mit is végeztünk el a feladataink közül, emlékezzünk ezekre az apró mozzanatokra.

Mert amit tettünk, az nem „semmi”, hanem a lehető legtöbb: az anyaság, annak minden szeretetével együtt.

Rachel

Forrás: Finding Joy (via)