De kivel vagyunk mi?

Magától értetődően gondozták az elesett huszárok sírjait, lelkükben azzal a gondolattal, hogy az idegenben elesett fiaik sírját talán majd szintén gondozza valaki. A háborúba merült Európa asszonyainak ezen mentsvára, sok hősi halott emlékét őrizte meg.

Krakkó, 2014

Kiállítás közel a főtérhez egy patinás múzeumban. A téma Galícia. Galícia, ami Lengyelország 1772-ben, Lengyelország felosztásakor került Mária Terézia birtokába – a magyar királyok időről időre visszatérő, de meglehetősen hullámzó sikerrel érvényesített követelésének jogán Halics és Lodoméria fejedelmi trónjával kapcsolatban. Lám, lám mire volt jó középkori magyar történelmet tanulni egy Habsburgnak.

Mária Terézia nem nagyon tudott mit kezdeni a tartománnyal – szívesen elcserélte volna, ha valamilyen úton-módon visszaszerezhette volna érte mondjuk Sziléziát, amelyet még uralkodása elején ragadott el tőle Nagy Frigyes. 1867 után sok minden megváltozott errefelé is. Vasutak és utak épültek, erődítései programok indultak, amelyek néhány évtized alatt elképesztő fejlődést indukáltak. Minden nagyobb településen csinos épületek épültek abban a cs. m. kir. stílusban, ami a Monarchia városaira oly jellemző Budapesttől Bécsig, Szarajevótól Krakkóig, Csíkszeredától Innsbruckig. Szinte bármely galíciai vasútállomás behelyettesíthető szinte bármely alföldi vagy karintiai vasútállomással.

Krakkó a világégés éveiben

Sokféle nemzet élt itt együtt, amelyek nem a médiumokból tanulták, hanem a mindennapokban élték a toleranciát. Egy-egy nagyobb vásár alkalmával tizensok nyelven is beszéltek a piacokon – és az emberek értették egymást. Sok-sok felekezet és közösség templomai és imaházai teltek meg. Persze ne gondoljunk mindennapi smúzolásra. Itt szomszédok éltek egymás mellett – „barátok közt”, „jóban rosszban”.

Limanowa, 2014

Már megmásztuk a zúgó fenyvesekkel benőtt domboldalt, amelyen 100 évvel ezelőtt Muhr Othmár fiai verekedtek. Már túl vagyunk az ünnepségen, amelyen a magyar vendégek mellett jó tízezernyi lengyel állt levett kalappal a himnuszok alatt.

A kis hegyi városka művelődési házában állunk. A hangulat emelkedett. Köszönetnyilvánítások jobbra-balra. Aztán a polgármester beszélni kezd. Elmondja, hogy az a 100 esztendővel ezelőtti súlyos harc a Jalonieci hágón mélyen megérintette az itt élőket. Nagyon nagyra tartják azt a bátorságot és hősiességet, amivel a huszárok megvédték állásaikat.

A galiciai lengyel fiúk a háború alatt magától értetődően rukkoltak be a cs. m. kir seregbe és büszkén viselték a csukaszürke egyenruhát. A polgármester nagyapja 6 évig volt távol: a legnagyobb disznóságokat verekedte végig. Számukra tehát a „mieink” a Monarchia zászlaja alatt szolgáltak.

Magától értetődően gondozták az elesett huszárok sírjait, lelkükben azzal a gondolattal, hogy az idegenben elesett fiaik sírját talán majd szintén gondozza valaki. A háborúba merült Európa asszonyainak ezen mentsvára, sok hősi halott emlékét őrizte meg, s tette és teszi lehetővé a találkozást, így száz esztendő alatt és múltán. Közöttünk ott áll Muhr Albert, a huszárezredes unokája is.

Számukra azt jelentette a csata, hogy az oroszok nem foglalták el Galíciát, s nem kerültek a cár impériuma alá. Számukra az 1. világháború vége, a nagyhatalmak árapálya, elhozta a lengyel feltámadást: a felosztott ország újra egyesült – éspedig szabadon, a piros-fehér színek alatt.

Krakkó 2014.

Kiállítás közel a főtérhez egy patinás múzeumban. Az utolsó magyarázó felirat szerint Galícia már nem létezik: a 20. század elpusztította. A benne élő népeket és nemzeteket felmorzsolta, beolvasztotta. A tartományt vörös vonalként a schengeni határ vágja ketté.

Galíciában azonban emlékeznek a Monarchia idejére és emlékeznek ránk. Jó szívvel emlékeznek ránk. Érdemes újra felfedeznünk azokat a kapcsolatokat, amelyek a középkor óta szomszédainkhoz fűznek bennünket, akikkel közös életet éltünk.

Ha emlékezünk, ha közösen emlékezünk, újra egymásra találhatunk: a két jó barát, aki együtt harcol és issza borát. De elfelejt, akit elfelejtünk.