Egy családi fénykép a háborús nemzedékről

Nemrégiben arra vállalkoztam, hogy a Családháló olvasói számára minden hétre kihalászok valamit a múltnak mélységes mély kútjából az 1. világháborúval kapcsolatban. Valamit, ami arról beszél, hogy mi történt családunkkal, nagyszüleinkkel és dédszüleinkkel a Nagy Háború idején. Miként változott meg minden Európa közös nagy katasztrófájának korában, és hogyan jöttek létre akkoriban azok a találkozások, amelyek nélkül nem lehetnénk ma itt.

Nos, kezdésként itt ez a fénykép. Fél éves alig múlt a 20. század, amikor készült. Az időpont 1900. augusztus 20. egyebek mellett István nap: nagyanyám nagyapjának neve napja. Ilyenkor a család – egy igazi nagycsalád – összegyülekezett nála, hogy illendően köszöntse. (Ez a sok gyerek mind az unokája.)

Ha ezekre a gyerekekre nézek, gyakran az jut eszembe, hogy éppen 14 év múlva ők lesznek a háborús nemzedék. Egy nagy és erős Magyarországon születtek, amely a kontinens sorsát meghatározó ötödik nagyhatalom, a Monarchia részeként komoly befolyással bírt a nemzetközi porondon. Amely minden társadalmi, gazdasági és szociális feszültsége ellenére rohamléptekben fejlődött, s amelyben a nemzetiségek a mindennapi élet szintjén békében éltek egymás mellett. Mindenesetre sokkal nagyobb békében, mint azóta bármikor. Ezt a világot tizes-huszas éveik fordulóján törte szét a háború.

A háború, ami először folyt igazán és valóban társadalmi méretekben. Ausztria-Magyarország 9 000 000 embert hívott fegyverbe – ez a lakosság 17,6 százaléka volt. Ebből elesett 1 534 200 fő – a lakosság 3 százaléka, azaz a hadrakelt sereg 17,05 százaléka. Megsebesült 1 943 000 ember – a lakosság 3,8, a mozgósított hadsereg 21,59 százaléka. A nemzet minden közösségét mélyen érintette a háború: gazdagot és szegényt, városit és falusit, iskolázottat és analfabétát, katolikust, reformátust, evangélikust, zsidót, ortodoxot, kisegyházakat és azt az újonnan megjelenő vallást, akiknek a tagjai ateistának mondják magukat.

Ezek a gyerekek itt a fényképen is tagjai annak a nemzedéknek, amelyből a fiúk majd bevonulnak és addig soha sem hallott és kimondhatatlan nevű falvak határában, addig csak útikönyvekben és földrajzkönyvekben olvasott időjárási viszonyok között fognak élni és harcolni, szenvedni és sokan közülük meghalni. Bálok helyett csatába mennek, véget nem érő vasárnap délutáni séták helyett tábori levelezőlapokon vallanak szerelmet. Amikor hazatérnek, egy másik világból térnek haza: életre szóló testi-lelki sebeket hordoznak magukban.

A lányok is megteszik a magukét: viselik a család mellett a megélhetés minden gondját, ami a fiúk távollétében a nyakukba szakad – mindegy, hogy egy kis földről, egy cipészműhelyről, valamilyen nagy üzletről vagy éppen birtokról beszélünk. Lesznek közülük többen, akik önkéntes ápolónőnek állnak, hogy valamelyest enyhítsék a szenvedést, s gyakran osztoznak a katonák sorsában. A lányok várják haza a fiúkat: nagyban rajtuk múlik, hogy aki haza jön, haza talál-e.

Ezek a gyerekek itt, a képen, azóta már leélték az életüket, közös történelmünk egyik legnehezebb századában. Legalább háromszor-négyszer kellett előröl, teljesen előröl kezdeniük mindent. Átélték a háborút, utána Trianont, a román megszállást, a nyomában járó gazdasági összeomlást, a második világháborút – az ostromot és/vagy a felszabadítást – a létező szocializmus különböző változásait, és azt, hogy számukra 56-tal végleg elveszett a szabad élet reménye.

Mindig megfogyatkozva, mindig megtört erővel, mindig súlyos veszteségeket szenvedve, de mindig előröl kezdték. Mindig úgy, ahogy lehetett, mindig úgy, ahogy kellett. Anélkül, hogy túlzottan ideális képet festenénk erről – mert hát a „legjobb családban” is előfordulnak dolgok (az emberek többsége pedig nem a „legjobb családban” él) –, elmondhatjuk velük kapcsolatban: tovább tudták adni az életet. Akkor is, ha ez néha csak egy emberen múlt, vagy olyanok segítségén, akik nem találták meg a párjukat, nem születhetett gyermekük, de hozzátartoztak a családhoz – s ha a viszonyok úgy hozták, évtizedeken át a gyerekszobában laktak, vagy éppen anyagilag támogatták azokat, akiknek több gyerek, de kevesebb pénz jutott.

Világháborús nemzedék – nagyszüleink és dédszüleink. Keressük fel a kort, amiben éltek. Sok mindent megtudunk róluk és magunkról, s az olyan fontos dolgok igazi értékéről, mint a szeretet és a szerelem, a családi összetartozás, vagy éppen a haza és a nemzet.

Kérjük tisztelt Olvasóinkat, hogy ha van egy történetük – és esetleg egy hozzávaló fényképük – küldjék el nekünk! (szerkesztoseg [at] csaladhalo [dot] hu)