Egy megkésett levél

A levelet 1936-ban adta fel egy befutott és megcsendesedett férfiember, akinek egy életre elege van mindenféle duhajkodásból, verekedésből. Az emberélet felén olaszországi útra indul, hogy még egyszer szembesüljön mindazzal, amit átélt: találkozzon a halott bajtársakkal, a nagy csaták helyszínével, s az ellenfelekkel, akik többé nem voltak ellenségek.

„Keresem Lambertini Antoniot a 155. olasz gyalogezred 2. zászlóaljának 6. századánál szolgált katonát, aki a tolmeini híd mellett 1917. február 13-án hajnalban végrehajtott támadásunk alkalmával került fogságba, s mert életét megmentettem két fényképet adott nekem. (…) Emlékezetem szerint Francolino Ferrarába való volt. Ha életben van, ő, ha meghalt volna családja írjon a következő címre: Dr. vitéz Hary József kir. járásbíró Budapest I. kerület Németvölgyi út 20. II. 4. Magyarország.”

Vásott gyermek voltam

Hary József az iskolában balhés gyerek volt: elsőként keveredett bele mindenféle verekedésbe, s ha már benne volt, meg is állta a helyét. A jól tanuló fiú az iskola egyre magasabb osztályaiba lépve, egyre növelte az egyes „csínytevések” „volumenét” is. A felső tagozatban sikerrel szállt szembe három nagyobb fiú támadásával, gimnáziumban már ágyút szerkesztett, amivel „bármilyen vastagságú lécet” át lehetett lőni, az egyetemen pedig ünnepelt párbajhős lett.

A világháborúban aztán kijutott neki bőven a verekedésből: 38 hónap frontszolgálat az első vonalban. Csak az tudja a maga teljességében értékelni ezt az egyszerű statisztikai adatot, aki legalább állt fegyverrel kézben az ellenség előtt. 38 hónap pokoli körülmények között, harc közben, a világháború egyik legnehezebb frontszakaszán, az Isonzón, ahol többször is egy-egy egész arcvonalszakasz sorsára kiható harcokban volt része.

Pokol a hegytetőn

A Monte Santo-ra, legnevezetesebb haditettének színhelyére, 1917. május 20-án 17.00-kor a 37. gyalogezred 4. zászlóaljában századparancsnokként kezdte meg a menetet, és csak június 10-ről 11-re virradó éjszaka váltották fel mindazokat, akik alakulatából megmaradtak. Azt, hogy mi mindent élt át embereivel ezt a kulcsfontosságú állást tartva részletesen elbeszéli „Az utolsó emberig – Isonzó jelentés” című visszaemlékezésében.

Az első rohamhullámok több napos tüzérségi előkészítés után vágtak neki a hegynek. Százával csapódtak be óránként a hegy tetején az ellenséges gránátok és szó szerint letaroltak mindent és mindenkit, akit érhettek. Honvédeink azonban rendkívül kényelmetlen testhelyzetben ugyan, de viszonylag biztos helyről várták az égzengés múltát: egy hatalmas szikla alá vágott fedezékben – ahogy ezen a fronton nevezték, cavernában – ami ellenállt minden robbanásnak. A 20 emberre méretezett üregben azonban nagyjából 70 embernek meg 1 géppuskának kellett helyet szorítani. A katonák szó szerint egymás ölében üldögéltek, időnként cserélgetve, hogy ki legyen alul és ki legyen felül. Időnként el kellett lapátolniuk a barlang elé zuhant sziklákat, amelyek betemetéssel fenyegették őket. Időnként fel kellett húzniuk gázálarcaikat is.

Aztán verekedniük kellett: megállítani a sokszoros túlerőben támadó olaszokat, akik hol dühödt bátorsággal, hol kétségbeesett hősiességgel verekedtek, hol megtörve a hegyre való felkapaszkodástól gyorsan megadták magukat. Halálra szánt honvédeink az életükért verekedtek: nem csak a győzelem, de a túlélés egyetlen lehetősége is az volt számukra, ha megtartják állásaikat. Ha elmennek, ha megadják magukat, bajtársaikat hozzák reménytelen helyzetbe a szomszédos hegyeken. Ki kellett tartaniuk.

Szünet, pihenő, alig akadt: s az is fedezékjavítással, hullatakarítással telt. A hegyet ugyanis holttestek borították, amelyek az éjszaka is 30 fokos hőségben gyorsan oszlani kezdtek. A Monte Santot végül sikerült megvédeni, bár egy egész olasz ezred intézett meg-megújuló támadást, s vérzett el a birtoklásáért vívott harcban. Víz és élelem szűkösen volt – később olasz konzervekkel pótolták mindazt, amit esténként a szakácsok nem tudtak felhozni az állásokba.

A századost egy gránát okozta légnyomás a falhoz vágta, s egy egész éjszaka vért köpött. Rumot kortyolgatva gyógyította magát, de tovább vezette embereit, míg végül egyszercsak vége lett a 10. Isonzó csatának, s megérkezett a várva várt felváltás.

Szemben a múlttal

A levelet 1936-ban adta fel egy befutott és megcsendesedett férfiember, akinek egy életre elege van mindenféle duhajkodásból, verekedésből. Életét kemény munka jellemzi és bíróként az igazság keresése. Az emberélet felén olaszországi útra indul, hogy még egyszer szembesüljön mindazzal, amit átélt: találkozzon a halott bajtársakkal, a nagy csaták helyszínével, s az ellenfelekkel, akik többé nem voltak ellenségek.

Aztán megérkezett a válasz – sajnos már nem az egykori katonától, középiskolai tanártól, hanem a feleségtől. Ő beszámol férje betegségéről, majd haláláról, s arról, hogy az illető áldó imádság mellett emlékezett az ismeretlen magyar tisztre, aki megkímélte az életét, s akire az egész család, mint megmentőjére gondolt.