Egy szénakazal meg egy vasúti szelvénykaró

Az utak elváltak: mindenki ment tovább. A magyar tiszt folytatta a felderítő szolgálatot, a bajor kollégát várta a kórház. Amennyire tudjuk, többé nem találkoztak. Ki tudja, mi változott azáltal, hogy a bajtárs túlélte ezt a kalandot. Mit jelentett katonatársai és családja számára mindaz, amit derék huszárunk azon az éjszakán a fogságból szökve megtett.

Erre a találkozásra akkor került sor, amikor csapataink már Havasalföldön jártak, és hősünket, Maderspach Viktort, egy kitűnő huszártisztet, egy német lovashadosztály kikölcsönözte a császári és királyi hadseregből: különítményével járjon a csapatok előtt szerezzen és hozzon híreket az ellenség mozgásáról, és minden fontos körülményről, ami a hadakozás témakörét érinti.

Bukarest közelében egy rövid időre újra megsűrűsödött a román ellenállás. Hősünk csapata egy kerékpáros különítménnyel és egy lovas ágyúval kiegészítve tört előre. A rájuk szálló esti ködben a bufteai kastélyra akadtak, melynek udvaráról megjelenésükre hanyatt-homlok elmenekültek az ellenséges katonák. A terített vacsoraasztalnál két német hadifogságba tisztet találtak, akik korábban estek hadifogságba. Miután felállították az őrséget, maguk is melléjük ültek. Vacsora közben fordult a kocka: a románok hatalmas túlerőben lévő csapata nyomult be a kastélykertbe. Miután Maderspach gondoskodott emberei visszavonulásáról, visszatért a kastélyba, ahol tiszti köpenyét hagyta.

Itt azonban némi pengeváltás után maga is fogságba esett. Ezután kihallgatás következett, amit a tapasztalt frontkatona könnyen abszolvált. Ez persze nem volt nehéz, mert a tolmács alig tudott németül, s a kihallgatók nem tudták, hogy ő anyanyelvi szinten beszél románul. A kihallgatás közben a kihallgatók egyre több cujkát ittak, majd a komornyik felszólítására vacsorázni indultak, azon figyelmeztetés mellett, hogy ha szökni próbál, lelövi az ajtó előtt álló őr. Huszárunk néhány perc múlva feltett egy otthagyott román tiszti sapkát, magára terített egy pelerint és minden sietség nélkül kilépett az ajtón. Az őr tisztelgett. Végigment a folyosón, keresztülvágott az udvaron sürgölődő ellenséges katonák között, majd elnyelte a köd.

Éjszakai találkozás

A találkozást Maderspach így írta le: „Órák hosszat gyalogoltam nyugati irányban. Gyönge hang német nyelven szólított. A földön egy sisakos tiszt feküdt. Panaszkodott, hogy már azt sem tudja, hogy mióta maradt így egyedül, elhagyatva, átlőtt bokával. Egy ideig már elhagyta az eszmélete, de most ismét magához tért. Itt járőrözött. A járőrt szétugratták. Sebesülése menetelésre képtelenné tette. Ha ellenség is vagyok, könyörüljek meg rajta és ne hagyjam itt, mint egy állatot elpusztúlni.

Öröme határtalan volt, midőn megmondtam, hogy nem vagyok ellenség, hanem egy, a német lovassághoz szolgálattételre beosztott magyar huszártiszt. Lábra akartam állítani, de a dolog sehogy sem ment. Mivel azonban igen apró, könnyű emberke volt, a hátamra vettem és így folytattam utamat nyugati irányban.

Rettenetesen izzadtam. Ő ellenben fázott. A köpenyegén kívül a pellerint is magára vette. Ez sem használt sokat.”

Ahogy előre haladtak egyszerre egy géppuskákkal vívott csata kellős közepén találta magát. A szembenálló felek rendkívül szorgalmasan szórták egymást, egyáltalán „nem takarékoskodtak” a lőszerrel. Egyszerű megoldás lett volna letenni a német bajtársat és némi szerencsével, meg egy nagy kerülővel elszaladni a saját vonalakig.

Ám Maderspach régóta járta a természetet: pontosan tudta, hogy nem találná meg újra a sebesültet ezen a tengersík vidéken, ha nem tud egy olyan helyet keresni a számára így éjszaka a meglehetős ködben, amit másnap is meg tud találni. Így aztán – amennyire erejéből tellett – felgyorsított és tovább ment.

Egy sebesült meg egy vasúti szelvénykaró

Aztán megszületett a megoldás: „Nem sokára a homályból egy szalmakazal idomai kezdtek kibontakozni. Oda vittem a sebesültet. Szalmából puha ágyat készítettem, letakartam és elsiettem.

A géppuskák időnként elhallgattak, azután újra kezdtek egymásnak feleselni. Vasúti vonalhoz értem. A szelvénykarót megnéztem. Innét pontosan keleti irányban volt a szalmakazal. (…)”

A vasútvonal mentén tett rövid séta után egy állomásépület következett. Ennek egyik sarkából felelgettek a német géppuskák az ellenségének. Itt verődött össze a román támadás elől szétugrott különítménye, a velük lévő másik német kerékpáros alakulat, s az időközben négy géppuskát magával hozó erősítés. Két sebesültvivő Maderspachot követve futólépésben érte el a szénakazlat, ahol megtalálták a mély álomba merült német tisztet.

Találkozás és elválás

Az utak elváltak: mindenki ment tovább. A magyar tiszt folytatta a felderítő szolgálatot, a bajor kollégát várta a kórház. Amennyire tudjuk, többé nem találkoztak. Ki tudja, mi változott azáltal, hogy a bajtárs túlélte ezt a kalandot. Mit jelentett katonatársai és családja számára mindaz, amit derék huszárunk azon az éjszakán a fogságból szökve megtett.

Mindennapi találkozásaink a legváratlanabb pillanatokban adhatnak új folyást az életünknek. A háború, s benne ez a fajta elővéd szolgálat erre különösen jó terep volt. A következményeket felmérni nem lehet.

(Felhasznált irodalom: Maderspach Viktor: Az oláhok vérnyomában a Fekete tengerig. Miskolc, 1930.
Nyitó Fotó: FORTEPAN – Komlós Péter)