Ehhez én már öreg vagyok?!

Általában ezt szoktuk mondani, amikor arra biztatnak minket, hogy változtassunk, vagy vágjunk valami újba. De mi számít manapság idősnek, amikor a magazinok szerint a negyven az új harminc, és az ötven az új negyven…

Emlékszem arra a születésnapi bulira, amikor huszonhét évesen kicsit lenéző kárörömmel figyeltem a harmincadik szülinapját ünneplő lány boldog ajándékbontását. A köztünk levő három év korkülönbség óriásinak és utolérhetetlennek tűnt. Persze huszonkilenc évesen már szorongva gondoltam a kerek évfordulóra, de szerencsére a jeles dátum előtt pár hónappal megismertem a férjemet, így boldogan és gondtalan ünnepeltem a születésnapomon. Tíz év telt el azóta, és meglepő módon az idei kerek szülinap gondolata kevésbé visel meg, mint egy évtizeddel ezelőtt.

A kortalanság ideje

Anyukám 26 évesen szült engem. A kórházban vajúdó kismamák között ő volt a legidősebb, a többiek húszas éveik elején jártak. Ezt mindig elmeséli, miközben a régi fényképeket nézegetjük. A fotókat bámulva együtt állapítjuk meg, hogy anyukám negyven évesen már abszolút középkorú nőnek nézett ki. Jót mosolygunk, amikor azt mondom neki, hogy, most 26 év elteltével, sokkal fiatalosabbnak néz ki, mint az akkori fotókon. Divatos farmert hord (amit még tíz éve is elképzelhetetlennek tartott), otthon van a mai szlengben (az unokák megtanítják neki a mai ifjúság menő szövegét), és naponta sportolni jár a közeli fitneszterembe. Ha egymás mellé rakjuk a nagymamám, anyukám, és az én fotómat, a három generáció 40 éves korában készült képeit, bizony, folyamatos fiatalodást látunk a fotókon. Úgy tűnik, az új évezred elhozta számunkra a kortalanság időszakát, amikor ötvenévesen még Bond lány lehet Monica Belucci, és az ötvenöt éves George Clooney-ról előbb jut eszünkbe a sármja, mint az, hogy lassan nagypapakorba lép.

Élet a B oldalon

Ikreimet harminchárom évesen szültem nyár elején. Boldog, ugyanakkor fáradt és nehéz időszak volt. Fenekestül fordult fel az életem, és bár örömteli napokat éltünk, emlékszem, ahogyan lemondóan pakoltam ki a szekrényből a korábbi nyarakon szívesen hordott ujjatlan trikóimat, farmer sortjaimat és mini ruháimat. Ezekhez én már öreg vagyok – gondoltam magamban.No, meg kövér. Bezsákoltam a göncöket, és szétosztogattam a barátnőim között. Nem is hiányoztak a ruhák, mert a következő évben ismét kisbabát vártam. Viszont a rákövetkező esztendőben, jó pár kilót leadva, visszatérve nőcis mivoltomba, már hiába kerestem a korábbi kedvenceimet. És megtörtént, amit nem gondoltam volna: a kidobált ruháknál sokkal merészebb és fiatalosabb cuccok vándoroltak a gardróbomba, tökéletesen ellentmondva néhány évvel korábban mondott véleményemnek. Rájöttem, hogy csak azért, mert a harmincas éveim végét taposom, még nem áll meg a világ, és azért a B oldalon is lehetek még csinosan öltözködő, vonzó nő.

Ehhez én már öreg vagyok?

Az „ehhez én már öreg vagyok” kifejezés, ha nem is vesztette értelmét, de ma már nem olyan gyakorta használt mondat, mint az előző évtizedekben. Mivel a várható élettartam egyre kitolódik, és mivel egyre kevesebb gyermek születik (legalábbis nálunk Európában), egyre nő az idősek aránya a társadalmon belül. Az idősek pedig nem úgy viselkednek, mint néhány generációval korábban. A mai nyugdíjasok aktívak és bevállalósak. Ha kell, vigyáznak az unokákra, de mellette nyelvet tanulnak, számítógépes tanfolyamon vesznek részt, világot járnak, ejtőernyőznek, vagy rég dédelgetett gyerekkori álmaikat valósítják meg. Fiatalosak és lendületesek. És bár úgy tűnik, hogy a hosszú, és minőségi élet megvalósítása mindenkinél mást igényel, abban egyetérthetünk, hogy a titok valószínűleg az élethez való hozzáállásban rejlik: az életszeretetben, a családi, baráti kapcsolatokban, a mozgásban, a folyamatos célkitűzésében, no és persze az elegendő alvásban és a helyes táplálkozásban. Az élet kereke tehát nem torpan meg a negyedik, ötödik és hatodik iksz után sem, hanem szépen halad előre: csak meg kell találnunk a saját boldogságunk forrását.