Élharcos gyereknevelő apa a 70-es években

Herwig Ausztriában él és öt gyermeket nevelt fel. Ma már egyre gyakrabban találkozunk olyan esetekkel, amikor az apa neveli a gyereket, de a 70-es években ez még ismeretlen volt. A felesége folytatta karrierjét és dolgozni ment, Herwig pedig beletanult a gyereknevelésbe és háztartásba, és mellette kialakított egy szabadúszó életformát. Történetében elmondja, hogyan is volt mindez és miért alakult így.

történetek
2017. október 29. lejegyezte: Kepler Laura

1971-ben apaként csak rövid ideig láthattad az újszülött gyermeked a kórházban, akkor is, üvegfal mögött, sok más bébi között. Aztán egy hét múlva végre a kislányunk a feleségem és köztem feküdt egy mózeskosárban, egy taxiban hazafelé. Ő aludt és én nem mertem megérinteni, olyan apró és törékeny volt. Amikor odahaza végre felébredt, a feleségem a karomba adta. Kiterjesztette a pici ujjait és én teljesen zavarba jöttem ettől a védtelenségtől. Félelmet és aggodalmat éreztem. Hogyan fogom majd felismerni, mire van szüksége, jól van-e vagy beteg?

Kristóf Bécsben – 1982.

Huszonöt éves voltam, és fogalmam sem volt a babákról. Elolvastam néhány szakkönyvet, készültem a szülői szerepre, de mit kezdjek az elmélettel, amikor itt van előttem egy ilyen apró emberke?

Rádöbbentem, mostantól felelős vagyok érte.

Az életemben semmit tudnék jobban vagy rosszabbul csinálni. Ezután minden más másodrangú számomra!

Három hónapos szoptatás után a feleségem mindenképpen újra dolgozni akart, „emberek közé menni”, és én maradtam a babával és „mama” lettem. Miután mindketten bérelt irodai kisegítőként dolgoztunk egy nagy irodában, a csere nem okozott gondot, én otthon maradtam, ő pedig munkába járt. Abban az időben a mi státuszunkban nem volt szülési szabadság, így a feleségem az egy évvel későbbi terhességét szinte a szülés időpontjáig szintén az irodában töltötte.

Milyen volt a szociálpolitikai helyzet 1971-ben? Ausztriát 1945 óta konzervatív-szocialista nagykoalíció vezeti. Ez megállást jelentett az 1918-38-as évek szintjén. A férfi a család feje, a nő az alárendeltje, egy nő a férj engedélye nélkül nem dolgozhatott. Ha egy nő nem dolgozott, a férje biztosítása automatikusan rá is érvényes volt (nyugdíj- és betegbiztosítás). Fordított esetben, mint az enyém, a férjnek nem járt semmilyen ellátás. Tehát nem volt biztosításom, és egy magánbiztosítást anyagilag nem tudtunk vállalni.

Kristóf és Flo – 1996.

Rövid szoptatási időszak után a feleségem újra dolgozni ment, én pedig két pici babával gyakorlatilag egyedül nevelő szülő lettem. Óvodából és nagyszülőkből, akik egyébként is messze laktak, nem kértem. Nem akartam, hogy olyan nevelési koncepció befolyásolja a gyerekeim, amit már gyerekként is rossznak, erőszakosnak és ellenségesnek láttam, elutasítottam.

A korai 70-es években tekintélyt elutasító nevelés volt divatban, ami az én megfigyeléseim szerint azt jelentette, hogy a szülők úgy élték az életük, mintha nem lennének gyerekeik. Ma azt mondanák, hogy elhanyagolták a gyerekeiket. Mit jelentett ez? A 60-as években felnőtt egy generáció, amely egyre inkább elutasította a hatalmat (állam, család, iskola), ami aztán az ún. 68-as forradalomban végződött. A békés amerikai hippi mozgalomról vég nélküli viták folytak mindenfelé. Németországi hatásra feszített tempójú forradalmi programok készültek kommunista mintára. Csak a hippi külső megjelenési formát – hosszú haj, laza ruházat, szabad szex és kábítószer – vettük át. Az uralkodó nevelési struktúrákat, úgy gondolom jogosan, elutasítottuk és mindenhol kísérletezés folyt. Abban mindenki egyet értett, hogy a nevelés nem lehet tekintélyelvű. Ez persze ellentmondás, hiszen a nevelés tekintélyen alapul. A gyakorlatban voltak „hippiboltok”, ahol a szülők elhelyezték a kisgyerekeket és őket egyszerűen egymásra bízták. Egy akkori jellemző kép: színesre maszatolt gyerekek és falak. Számos fiatal szülő nemcsak a nevelési feladatait nem teljesítette, hanem a felügyeleti kötelezettségeitől is eltekintett.

Elmesélek ehhez egy történet,a mi velünk esett meg Düsseldorfban: a két kislányommal a sógornőmnél voltunk látogatóban, amikor a szomszéd anyuka megkérdezte, nincs-e nála a 4 éves kisfia. A kisfiú már két napja nem volt otthon, akkor vitte el a hippiboltba, és azóta nem látta. Újabb két nap eltelte után előkerült a kisfiú. A hippiboltból hazament egy másik gyerekkel, és közben senki sem tartotta fontosnak értesíteni az anyukát.

Én jelen akartam lenni a gyerekeim számára. Átadni nekik mindent, amit tudok. Megmutatni nekik mindent, amit ismerek, szeretetteljesen és óvatosan rávezetni őket a lehetőségeikre, megismertetni velük határaikat, irányt mutatni – kényszer nélkül. Sajnos ez nem mindig sikerült, a gyerekek nagyon kevés belátással bírnak, érvekkel nem lehet őket meggyőzni.

Vég nélküli kérdéseik számomra egy tanulási folyamatot jelentettek, arra kényszerítettek, hogy elgondolkodjak olyanról, amit mindenféle átgondolás nélkül természetesnek veszünk. Hogyan magyarázod el kielégítően az egyszerű dolgokat és folyamatokat, amelyek a gyerekek kérdései alapján gyakran metafizika irányába mutatnak?

Philippel Toskanaban – 1993.

A két kislányom nyolc évig én neveltem. Ez alatt a nyolc év alatt sokat tanultam. És ezért hálás vagyok. Sok feltétel nélküli szeretetet kaptam és adhattam. Ez boldoggá tesz. És kitart, ahogy most látom, az életem végéig.

A családi viszony nálunk ellentéte volt a „normális” családnak: a feleségem munkába járt, én pedig odahaza voltam a gyerekekkel. Pár hónappal a második gyerekünk születése után a feleségem szerződést kapott az Operettszínházba. Ez azt jelentette, a reggelinél otthon volt, aztán próba következett. Kettő és hat között újra haza jött, majd az estét késő éjjelig a színházban töltötte. Délutánonként sétálni ment a gyerekekkel. Én pedig napközben elláttam a gyerekeket, bevásároltam, dolgoztam a műhelyben. A házimunkát éjjel végeztem, amikor a gyerekek már aludtak.

Nyolc év elteltével a két kislány után megszületett az első fiunk. A feleségem a szülés után két évig otthon maradt a fiunkkal, majd újra elment dolgozni. Ez három évig tartott, egészen a következő terhességig, ami nehéz terhesség volt. A második fiunkkal öt évig maradt otthon.

A pénzügyi helyzetünk végig nehéz volt. Irodai alkalmazottként, és később kórusénekesként a feleségem keveset keresett. Olyan megoldást kellett keresnem, amivel a gyerekek és háztartás elhanyagolása nélkül el tudom tartani a családot. Ez csak vállalkozással volt lehetséges. Mindig is érdekelt a belsőépítészet és kibéreltem egy kisebb műhelyt Bécsben egy nagyon szép, de teljesen elhanyagolt kerttel. Először kiirtottam a gazt, majd játszóteret alakítottam ki a gyerekeknek. Így a gyerekek mindig velem voltak és a város közepén volt egy varázslatos játszóterük. Én pedig a műhelyben dolgoztam. Négy éven keresztül lakásberendezéseket és színpadi díszleteket készítettem „szabadfoglalkozásúként” (azaz feketén dolgoztam). Ebben az időben nem volt sem betegbiztosításom, sem nyugdíjbiztosításom. Ez 1976-ban változott meg, amikor Bécsben megnyitották a nagy bolhapiacot. Kiváltottam én is az iparigazolványt használtcikk kereskedelemre, és így végre biztosításom is lett. Ez a szakma anyagi biztonságot hozott, a 70-es és 80-as években virágzott a használt cikkek és antikvitások kereskedelme.

Amikor a második fiam nyolc éves lett, elváltunk és az ex-feleségem elköltözött a két fiúval (a lányok addigra már önállósították magukat és külön laktak). Megtehette, hiszen a válás után a bíróság automatikusan az anyának ítélte a gyerekek kizárólagos nevelési jogát. Nekem nem volt semmi beleszólásom.

Saskiaval – 1973.

A legkisebb fiam – egy új kapcsolatból – négy évvel később született. Ő három évig lakott nálam az anyjával együtt. Nagyon bensőséges kapcsolatunk volt a kisfiammal, amire a lelki betegségben szenvedő anyja féltékeny volt. Gyakran voltak agresszív kitörései, és ebbe belerángatta a gyereket is. Bár külön költöztünk, de együtt maradtam vele, hogy a gyereket támogatni tudjam. Egyedülálló apaként semmilyen jogalapom sem volt a gyerek nevelésére. Miután az anya gyakran megvonta tőlem a gyerek láthatását, ügyvédhez és a gyámhatósághoz fordultam, ők megítélték a láthatási jogot. Az anya egészségügyi nővérként dolgozott és a láthatást a szolgálataihoz kellett igazítani, ő azonban ritkán tartotta be a megállapodást. A kisfiam nagyon szenvedett ebben a helyzetben, de nem tudtam rajta változtatni. A gyámhatóság nem vette figyelembe az anya pszichikai állapotát, én nem kaphattam meg a gyerek nevelési jogát, és minden más megoldási javaslatot elutasítottak az ifjúságvédelmi törvényre hivatkozva.

Egy apa jogi helyzete Ausztriában a válás után nagyon nehéz. Politikailag sokat és terjedelmesen beszélnek arról, hogy a gyereknek joga van mindkét szülőre. Azt mondják, a törvények a gyerek érdekét védik. A gyakorlatban azonban senki sem veszi figyelembe azt, hogy mi a legjobb a gyereknek. Válás esetén mindig az anya kapja meg a gyerekek feletti gyámságot, a férfit pedig arra kötelezik, hogy fizessen. Láthatási jogot ugyan kap, de a láthatást aztán többnyire meggátolják vagy megnehezítik az anyák. Nemrég az apák napja alkalmából egy osztrák napilapban megjelent egy elkeseredett apa egész oldalas levele, amit a két lányához írt: Hét év óta nem látta őket, és semmilyen bíróság sem segített rajta.

Természetes folyamatnak tartom, hogy a gyerekek egy bizonyos kortól egyre inkább a saját életükkel foglalkoznak, ez nem ok arra, hogy a szülők szomorúak legyenek, vagy ami még rosszabb, hogy visszatartsák őket. A szülők nem köthetik magukhoz a gyerekeiket. A szülő feladata, hogy kísérje és támogassa a gyerekeket, amíg ezt igénylik, és elengedje őket, amikor eljön ennek az ideje.

 

Névjegy:

  • Herwig 1946-ban született

  • Alsó-Ausztriában és Budapesten él

  • Öt gyermeke és három unokája van

  • Antik bútorok és régiségek felújításával foglalkozik

  • Hobbija az olvasás, kertépítés és kultúrák megismerése

  • Három éve magyarul tanul