Elmulasztott elsősegélynyújtás: 137 halott a tengeren

A többiek öt órát úsztak a partig. A Zenta cirkáló története.

Azon a napon, 1914. augusztus 16-án a Zenta cirkáló és az Ulan romboló kifutott a cattaroi (ma Kotor) flottatámaszpontról, hogy ellássa a Montenegró körüli blokádból rá jutó feladatokat.

Az első lövés a tengeren

Montenegró augusztus 4-én szakította meg a diplomáciai kapcsolatot a Monarchiával, két nappal később pedig beállt a hadiállapot. Ezzel rendkívül nehéz helyzetet teremtett a Cattaroi öbölben állomásozó flottaegységek számára. A környező hegyekből viszonylag kis kockázattal, de annál nagyobb hatásfokkal lehetett lőni a szűk öbölben horgonyzó hajókra. De erről majd máskor.

Ezen felül Montenegrón át Szerbia a tengeren keresztül is kaphatott segítséget szövetségeseitől. Az első lövések augusztus 8-án dördültek el: a festői Antivari (ma Bar) kikötőjében települt rádióállomást és a legfontosabb vasúti berendezéseket lőtték szét a mieink. Egyikkel a kommunikációt – kivált az antant hajóhaddal történő kommunikációt – másikkal a kikötőből történő szállításokat igyekeztek megbénítani. Augusztus 10-én aztán haditengerészetünk zár alá helyezte a hegyi királyság partjait.

A gondot csak az okozta, hogy a bázison nem állt rendelkezésre elegendő hajó a blokád folyamatos fenntartására. Így csak nappal – „nyitvatartási időben” – járőrözött általában egy cirkálóból, egy rombolóból meg esetleg egy torpedónaszádból álló kötelék a partok előtt.

Füstoszlopok a látóhatáron

A Zenta és az Ulan küldetése augusztus 16-án reggel menetrend szerint indult, majd a délelőtti órákban tragédiába fordult. A Menders fok közelében haladtak dél keleti irányban a partoktól nagyjából 5 mérföldre, amikor tőlük délnyugatra 5 füstoszlop tűnt fel az égen. Pachner Pál fregattkapitány a Zenta, s ezzel a kötelék parancsnoka rögtön tudta, hogy efféle füstöt csak nagyobb és erősebb hajók fejlesztenek – s ez nem sok jót jelentett az adott helyen. Azonnal megfordította hajóit és kazánrepesztő sebességgel igyekezett vissza Cattaroba. A modernebb Ulan romboló számára sokkal több esélyt jelentettek gépei, mint a már lassúnak számító Zentának.

Pachner néhány perc múlva tudta, hogy a küzdelem nagyjából el is dőlt: nyugat-északnyugati irányban újabb füstoszlopok jelentek meg, amelyek gyorsabban haladtak náluk. Ennyi füst pedig csak azt jelenthette, hogy „nagy lekvárba tenyerelt”. Egészen pontosan francia részről 11 csatahajó, 4 páncélos cirkáló és az őket kísérő 3 torpedóromboló osztály, brit részről 4 cirkáló és 8 torpedóromboló igyekezett minden irányban elvágni az útját.

A fregattkapitány azonban nem adta fel. Utasította a kísérő rombolót, hogy gyorsítson és kísérelje meg egyedül az áttörést. A Zenta igyekezett part közelben maradni, hogy megnehezítse az ellenséges köteléknek a célzást, s hogy alkalmasint a süllyedő hajóról is gyorsabban lehessen elérni az életmentő szárazföldet.

Az antant hajók nagyjából 12 km távolságból a hajó elé lőtt két gránáttal szólították fel megállásra és megadásra a Zentát. Erről természetesen szó sem lehetett: a Zenta az ellenség kezén lényegesen több ember életét sodorhatta volna veszélybe, mint a legénység létszáma, és nagyobb károkat okozhatott volna, mint esetleges elsüllyedése. Pachner elegánsan válaszolt: felvonatta az úgynevezett kis zászlódíszt és a Zenta díszelgésre használt selyemlobogóját. Ezzel jelezte, hogy a legénység kész megtenni a kötelességét.

A háború első tengeri csatája

A csata 8.45-kor kezdődött. A francia zászlóshajó, a Courbet után az egész flotta „rázendített”. Cirkálónk csak akkor tudta viszonozni a tüzet, amikor az ellenség nagyjából 10 km-en belülre került – ágyúi sem lőtávolságukban, sem kaliberükben nem voltak egy súlycsoportban az ellenséggel. A lehetőségekhez képest tüzéreink jól harcoltak: több ellenséges löveget sikerült elhallgattatniuk. Mindent megtettek azért, hogy drágán adják a hajójukat, és a lehető legnagyobb veszteséget okozzák a túloldalon. Valójában nem sikerült jelentős találatot elérniük.

A harc nagyonis egyenlőtlen volt. Egy telitalálat eltépte a motort tápláló főgőzvezetéket és a Zenta 9.00-kor megbénult. Innentől egymás után érkeztek a becsapódások a hajó teljes hosszán. Belövést kapott a kórházterem, majd az elsősegélyhely. A fedélzetet elborította a füst és a láng, de az ágyúk folytatták a tüzelést. Röviddel ezután a vízvonal alatt kapott találatok nyomán a cirkáló süllyedni kezdett.

Pachner ekkor kiadta a parancsot a hajó elhagyására. Utolsóként ugrott a vízbe, de amikor észrevette, hogy a hátsófedélzeten még vannak, akik nem értesültek a kiürítésről, visszakapaszkodott a fedélzetre, és személyesen utasította őket a távozásra.

A csata után

A Zenta sorsa betelt: 9.30-kor lengő lobogókkal hullámsírba merült. A 312 fős legénységből 173-an haltak hősi halált. 139-en 5 órás megfeszített úszás után érték el a montenegrói partokat, ahol hadifogságba estek. A rabság Montenegró elfoglalásáig, 1916 januárjáig tartott. Ezt követően a legénység újra szolgálatba állt.

Azóta is tart a vita, hogy a hatalmas túlerőben lévő ellenfél miért tagadta meg a segítségnyújtást a Zenta legénységétől. A kincstári verzió szerint gond volt a zászlójelzések értelmezésével. Az Ulan üldözésére rendelt francia rombolók helyett a brit rombolóknak kellett volna elvégezni a feladatot. Más változatok szerint a súlyosan összelőtt hajón a szövetségesek már nem számítottak túlélőkre. Akármint volt, a francia és a brit flotta örök szégyene, hogy a nemzetközi egyezményeket, a „tenger írott és íratlan törvényeit” is megszegve nem győződött meg arról, hogy maradtak-e túlélők. Cattaroból sem indítottak mentőegységeket, mert elképzelhetetlennek tartották a francia és a brit zászló alatt hajózókról, hogy efféle gyalázatot vesznek magukra.

Az Ulan szerencsésen végrehajtotta az áttörést: gránátzáporban, de üldözőit lehagyva sértetlenül futott be Cattaroba 10.00 óra körül. Legalább ennyit megért a Zenta legénységének áldozata.

Montenegró blokádját az antant egyelőre meghiúsította, és az ide irányuló konvojokat továbbra is rendkívül komoly erőkkel biztosította. A Monarchia válaszul tengeri aknákkal és egyre nagyobb számban ide vezényelt tengeralattjárókkal igyekezett veszélyessé tenni a konvojok útját.

Az összecsapással az Adrián is elkezdődött a háború.

Felhasznált irodalom: Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete