Feminista vagyok, de ellenzem az abortuszt

Közvélemény-kutatások a Roe v. Wade-ügy óta arra az eredményre jutottak, hogy a nők az abortuszszabályozások szigorítása mellett vannak, számuk némileg több, mint a férfitámogatóké. De hogyan lehetséges ez? Miért akarná bármelyik nő, hogy mérsékeljék abortuszhoz való jogukat, melyet az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 42 éve megadott nekik?

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
abortusz
2015. március 03. Paulik András

Közvélemény-kutatások a Roe v. Wade-ügy óta arra az eredményre jutottak, hogy a nők az abortuszszabályozások szigorítása mellett vannak, számuk némileg több, mint a férfitámogatóké. De hogyan lehetséges ez? Miért akarná bármelyik nő, hogy mérsékeljék abortuszhoz való jogukat, melyet az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 42 éve megadott nekik?


Egykori abortuszpártiként jól ismerem a kísértést, hogy úgy tekintsünk az abortuszhoz való jogra, mint a női egyenjogúság megnyilvánulására. Elvégre, egy nem kívánt terhesség úgy tűnhet, hogy akadályozza a nőt saját elképzelései megvalósításában. Még szomorúbb, hogy egyesek szegénységükre, a már megszületett gyermekeikre, egészségügyi kockázatokra, vagy a nőkkel szembeni igazságtalanságra hivatkozva támogatják az abortuszt.

Az abortusz látszólag praktikus válasz a nők kezében arra az aránytalan mértékű felelősségre, melyet a szexuális együttlét rájuk hárít – olvasható a személyes hangú beszámoló a CNN oldalán.

Azonban az abortusz, amely a mi kultúránkban gyakran megoldásnak tűnik a nem kívánt terhességre, azt a biológiai egyenlőtlenséget próbálja meg kezelni, hogy a nők teherbe esnek, a férfiak pedig nem. Teszi ezt azáltal, hogy a születendő gyermekről való gondoskodás – vagy a tőle való megszabadulás – felelősségét egyedül a nőre hárítja.

Az abortusz nem vár semmit a férfiaktól, nem vár el semmit az orvoslástól, és nem vár el semmit a társadalomtól általában. Az abortusz elárulja a nőket, azzal, hogy azt hiteti el velünk, hogy olyanná kell válnunk, mint a férfiaknak – azaz nem terhesnek – hogy elérjük a velük való szakmai, szociális és műveltségi egyenlőséget. Ha szegények, vagy túlterheltek vagyunk, a gyerek apja elhagyott bennünket, vagy ha a saját vagy gyermekünk orvosi költségei túl magasak, a társadalom azt tartja „felelős döntésnek”, ha megszabadulunk magzatunktól.

A mai feministák szurkolnak nekünk. Valóban ez az az egyenlőség, amelyre 42 éve várunk?

Úgy gondolom, a legtöbb nő olyan kultúrára vágyik, amely nemcsak a szakmai, közösségi szerepvállalásunkért becsül bennünket, hanem egy olyan társadalomban szeretnének élni, amely elismeri azt a közös, és csodálatos képességünket, hogy egy emberi életet hordozunk. Azt szeretnénk, ha anyaként végzett munkánkért is tisztelnének minket.

Mit szólnának egy olyan világhoz, melyben a várandósság nem akadálya a nők társadalmi érvényesülésének, melyben a terhesség nem meríti ki a nők képességeinek tárházát – ahogy valaha tette – hanem olyan képesség, amely mindenkit arra ösztökél a társadalomban, hogy kifejezze megbecsülését a nők iránt? Ahelyett, hogy a társadalmat a méh-nélküli, tehermentes férfiak köré építenénk, nem azokra kéne koncentrálni, akik – amellett, hogy mindent megtesznek, amit a férfiak is – képesek arra, hogy egy teljesen új életet hordozzanak?

Ez a fajta kulturális átrendeződés a gyermekről való gondoskodás érdekében – melyet egyébként az életvédő feministák is keresnek – e generáció apáinak is hasznára válna. Ugyanis ma a férfiak többsége sokkal több időt szentelne gyermekének vagy családjának, mint amennyit az előző generációk apái tették, vagy tehették. Nő, gyermek és család melletti politikai döntések ezt is elősegíthetnék.

Nem minden nő vállal gyermeket, de aki igen, annak a szociális és szakmai támogatása a várandósság és az anyaság társadalmi megítéléstől függ. Amikor lebecsüljük az anyaméhben fejlődő gyermeket – azt a tudományos tényt, melyet a legtöbb abortuszpárti is elismer – a gyermek anyját is lebecsüljük és torzítjuk a gyermeke életében vállalt szerepét. Úgy teszünk, mintha gyermeke birtokosa lenne, és joga lenne rendelkezni az élete fölött (ahogy régen a férjek lehettek feleségük birtokosai).

Azt az embertelen (de 42 évig alkotmányos szinten védett) jogot adjuk a nők kezébe, hogy döntsenek egy másik, védtelen ember sorsáról – a saját gyermekükről – akinek a gondoskodásáért tagadhatatlanul felelősséggel tartoznak. Mindezt ahelyett tesszük, hogy helyzetétől függetlenül megadnánk mindazt a társadalmi és családi támogatást, amelyre szüksége van, és mellette állnánk az életadás csodájában.

De olyan időket élünk, melyben erről a csodáról, vagy a nemek közötti különbségekről beszélni furcsaságszámba megy, mintha túlléptünk volna a nemi jellegzetességeken a gender-elmélet szép, új világában. Nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy töröljék az édesanya és édesapa fogalmakat a szótárból – mintha ennek megtétele elengedhetetlen lenne a haladáshoz, mintha a társadalom már megszabadult volna azoktól a régi, meghatározó férfi és női kategorizálásoktól.

Van azonban egy bökkenő: tettethetjük, hogy ezek a nemi különbségek nem léteznek, de a nők viselik mindennek a terhét, ha valóban így teszünk. A férfi és a nő is szeretkezik, de a nő az, aki végül várandós lesz, a nő az, akinek megoldást kell találnia, hogy bátorsággal és áldozatvállalással gondoskodjon a méhében fejlődő magzatról, vagy akinek meg kell tennie az elgondolhatatlant, és véget kell vetnie saját gyermeke életének. A férfiak szeretkezés után vígan elsétálhatnak, és a joggal, melyet Roe adott nekik, boldogan, és egyre többen meg is teszik.

Itt az idő beismerni az igazságot a nemi különbségekről – ezt a gyönyörű és csodálatos igazságot – és úgy formálni a társadalmat, hogy sokkal jobban gondoskodjon azokról, akik a legvédtelenebbről gondoskodnak. És itt az idő, hogy többet, sokkal többet, várjunk el a férfiaktól.