Fogorvosnál négyévesen

Át lehet-e vészelni egyetlen könnycsepp és hisztiroham nélkül az első fogászati beavatkozást egy négyévessel?

Aki nem gyomorgörccsel viszi a gyermekét fogorvoshoz, az nem is igazi szülő. Hogy mosolyogva jön majd el, arra gondolni sem mer, mert hát a fogorvos az fogorvos.

Pedig néhány évtized alatt igen komolyan megváltozott a gyermekfogászati szakellátás. Sokat, nagyon sokat javult.

A sikeres küldetéshez két alapvető dologra van szükség. Az egyik egy jó szakember kiválasztása, a másik ugyanilyen fontos: a gondos otthoni előkészítés.

Sok szülő beleesik abba a hibába, hogy – talán saját magából kiindulva – tologatja a kontrollra menetelt, kerüli a témát, illetve tényleg csak akkor keres fel orvost, ha már a marékszám szedett fájdalomcsillapító sem segít. És persze ugyanezt teszi a gyerekkel is. Ó, csak tejfog, egy kis szuvasodás semmiség, úgyis kiesik, és a többi. Mint azt nemrég megírtuk, igenis el kell látni minden egyes sérült tejfogat is, vagyis nincs menekvés a kicsiknek sem.

Jó fogorvost találni nem olyan nehéz, mint gondoljuk, egy gyermekorvos esetében viszonylag egyszerűen ki lehet deríteni, alkalmas-e a feladatra vagy sem. Mindenképp beszéljünk vele – ha lehet személyesen – a kezelés előtt, a jó személyes benyomás a gyermekünkre is hatni fog. Ha kapkodó, lekezelő, csukjuk rá nyugodtan a rendelő ajtaját, van választék bőven.

Ha megtaláltuk a megfelelőnek tűnő szakembert, már az első kezelés az újdonság elemi erejével fog hatni egy a 80-as évek fogászati ellátásán szocializálódott szülőnek. Nem ordító és toporzékoló gyerekek között kell várni a sorunkra, és nem egy rideg, személytelen rendelőbe fog bekísérni a fekete keretes szemüveges bácsi, hanem kifejezetten gyerekbarát, már-már hívogató.
De hogy néz ki mindez a gyakorlatban?

Esetünkben adott egy csendes, befelé forduló gyerek, akinek sajnos van egy lyukas és két szuvas foga. Már a fogorvos szó hallatán erős szorongás vesz erőt rajta, sír, nem szeretne. A taktikánk az, hogy előre elmeséljük neki, mi fog történni, illetve miért fontos, hogy az történjen. Mindezt körülbelül két hétig folyamatosan, naponta megtesszük az első kezelés előtt, illetve könyvből is meséljük.
Az első orvossal való találkozás remekül sikerül. Megismerkednek, a gyerek megismeri, körbejárja a rendelőt, a fogorvos végigmutogatja az összes félelmetes eszközt, ezeket ki is lehet próbálni. Beavatkozás nem történik, csak ismerkedés, ehhez az orvos ragaszkodik.

Egy hét múlva kellett visszamennünk, a korábbi elfogódottságnak semmi nyoma. A gyerek emlegeti a doktornőt, mesél a tapasztalatairól, illetve ismételgeti, hogy igen, megyünk „tömetni” a következő héten.

Persze kétkedünk, biztosak vagyunk benne, hogy amint a fúró a fogához ér, beindul a reflex és üvöltés lesz, le kell majd fogni. De semmi, sőt amikor elkészül, kéri, hogy csináljuk a többit is.
Láthatóan maga az orvos is meg van lepve kissé, mindenesetre abban maradunk, hogy a békesség kedvéért a maradékot ugyancsak egy hét múlva csináljuk meg. És ha eddig nem az volt, innentől tényleg szinte mesébe illő: míg két maradék fogát csiszolgatják, tanfotók készülnek, hogy bizony így kell szép nagyra tátani, így kel ülni, stb.

Hogy mi kellett a sikerhez? Alapvetően a legtöbbet az otthoni előkészítés számított, illetve az, hogy mindez az orvos közreműködésével, folyamatos konzultációval zajlott. A szülői történeteket maga az orvos is erősítette a találkozások alkalmával, a kezeléseket pedig fokozatosan és végtelenül türelmesen végezte.