Két szülésem története

“Kétszer szültem gyermeket, két különböző élmény, mindkettő mélyen bennem él.” Medikalizált vs. természetes szülés – mindkettő kórházban, 16 év különbséggel.

Az első alkalommal 28. születésnapomhoz közeledtem, örömmel vártam asszonylétem beteljesedésének újabb fordulóját.  Magáról a szülés folyamatáról bőven rendelkeztem ismerettel, orvostanhallgatóként segédkezhettem babák világrajötténél, mentőtiszti vizsgámon bábun még faros szülést is levezettem.  Úgy gondoltam, felkészülten várom a rajtam bekövetkezendő eseményeket.

A Női Klinikák egyikén választottam orvost. Nagy szaktudású szülész-nőgyógyász kollégát, aki hamar megnyerte a bizalmamat. Egy nappal a terminusom előtt vizsgálatra hívott, épp ügyeletes volt azon a szép tavaszi vasárnapon. Látván a kétujjnyira nyitott méhszájamat, burokrepesztést javasolt. Szívesen megvártam volna, míg a baba magától jelentkezik, de végül is megnyugtatott a tény, hogy a választott orvosom most ráér, jelen van, nem kell váratlanul ugrasztanom a távolból.  Ugyanakkor zavartan álltam a feladat előtt: nem tudom, hogy most hogyan kell szülnöm? Mit kell tennem majd a burokrepesztést követően, hogy a vajúdás beinduljon?

Vágytam volna a férjem jelenlétére, de akkoriban még egyetlen nagy közös szülőterem volt a klinikán, más asszony is szült, nem jöhetett be hozzátartozó. Orvosom azzal bocsátotta el a férjemet, érdeklődjön majd este 6 és 7 óra között, hol tart a szülés. Majd délután 3 órakor megrepesztette a burkomat.  A természet ismeri a rendet, három perc múlva jelentkezett az első fájás. Szépen jöttek is egymás után mintegy három percenként, ettől megnyugodtam. A legjobban a pocsolya zavart, amiben feküdtem. Elfolyt magzatvizem kihűlt, én fáztam, nem volt senki sem a vajúdóban, akinek szólhattam volna. Szigorúan feküdnöm kellett, a burokrepesztést követően nem kelhettem fel. Hosszan vártam, míg végre benézett a szülésznő, s kérésemre kicserélte szárazra az ágyneműmet. 

A fájások menetrendszerűen jöttek hárompercenként, nézegettem a karórám, és a fájásszünetekben békésen aludtam. Orvosom bíztatott: szépen tágul a méhszájam. Egyszer csak sűrűsödni kezdtek a fájások, egyre nagyobb erővel vették birtokba a testemet, a hozzám bekukkantó bába is észrevette. Átkísért a szülőszobába, felfektetett egy teljesen vízszintes, kemény ágyra, rácsatolta a hasamra a CTG két érzékelővel ellátott pántját. Követte volna vele a baba szívhangját, de én az oldalamra fordultam, letámasztottam nagy hasam az ágyra. „Tessék hanyatt feküdni, így nem hallom a szívritmust!” – szólt rám többször is a szülésznő. Én már hónapok óta képtelen voltam a hátamon feküdni, valamit nyomott ilyenkor a baba. Először szelíden próbáltam erről tájékoztatni, végül minden orvosi tekintélyemet össze kellett szednem, úgy szóltam rá, hagyjon engem békén, vegye tudomásul, hogy csak oldalt fekve vagyok képes vajúdni!

Amikor eltűnt a méhszájam, az orvosom arra kért, vegyek egy nagy levegőt, és nyomjak lefelé. Engedelmesen követtem az utasítását, éreztem, amint a vérnyomás megy felfele a testemben, a fejemben, végül elérte a koponyatetőmet, és akkor elvesztettem pillanatra az öntudatomat. Iszonyatosan rossz érzés volt!   Sokkal rosszabb, mint a méhem erőteljes összehúzódása! Mégis meg kellett párszor ismételni, én meg kétségbeesetten féltem az agyvérzéstől.  De a baba nem jött ki, és ekkor az orvosom rányomott a hasamra, míg ki nem csusszant testemből a leányom. Ott feküdt a két lábam között az élénken rúgkapáló, sivalkodó gyermekem, feltámaszkodtam a könyökömre, és gyönyörködtem a rózsaszínű, egészséges, érett babában. Éreztem a lecsorgó könnyeimet.

Megszólalt a telefon, fél hét volt, a férjem érdeklődött utánunk. „Hallja, ez a maga lánya!” – válaszolt orvosom, és a levegőbe tartotta a kagylót. Hamarosan elvágták a köldökzsinórt, elvitték a lányomat fürdetni, öltöztetni. Bepólyálva odahozták megmutatni, rövid pillanatra még láthattam, majd elvitték, mondván, holnap reggel tízkor találkozhatom vele legközelebb.

Közben kaptam egy injekciót, megszületett a méhlepényem, kiderült, bennmaradt egy darabja. Erősen véreztem.  Orvosom nyugodt hangon tájékoztatott, hogy most el fog altatni, fel kell nyúlnia a méhembe. Amiatt is jobb számomra az altatás, mert sokat kell varrnia, a gátmetszésen kívül végigszakadt a hüvelyem a méhszájig.

Mire felébredtem, a férjem állt mellettem.

Még hosszú időbe telt, míg begyógyultak a sérüléseim. Három hétig nem volt szabad leülnöm, de állva, vagy fekve is fájtak a sebeim. A varratok begyulladtak. Nyolc hét után végre elállt a vérzésem. Kezdtem magamhoz térni, de ekkor a hüvelyemben egyre fokozódó égető érzés támadt.  A hüvelysérülések mentén vadhús nőtt.

Az évek teltével halványultak a szülésem körüli élmények kellemetlen részei, s mind jobban vágytam újabb babára. Tizenhat hosszú évet kellett várnom következő gyermekem megérkezésére. Negyvennégy évesen készültem második szülésemre. Szerettem volna a természet rendje szerint átélni a női létnek ezt a fontos eseményét. Lehetőleg csak a legszükségesebb művi beavatkozással. Ugyanakkor igényem volt jó szakember jelenlétére, aki észreveszi azt a pillanatot, amikor hirtelen szükség adódik gyors orvosi beavatkozásra – megmentve vele a baba épségét és életét.

A meddőséggel való küzdelmem hosszú évei alatt a húgom rendszeresen elmesélte szülései történetét, ezzel is bíztatva engem az anyaságra. Megfogtak engem is az élményei, felébresztette bennem is a vágyat a szülés természetes útján való átélésére.  Húgomdoktora szabadságra készült menni a kiszámított terminusom idején, így kerültem a fiához. Apa-fia azonos szemléletet képviselnek, egymást segítik munkájukban, a várandósságom idején mindketten részt vettek gondozásomban.

Újdonságot jelentett számomra a bábaválasztás lehetősége. Négy héttel a szülés előtt ismerkedtem meg szülésznőmmel, ő végezte az utolsó hónapban hetenként esedékes CTG vizsgálatot. Leült velem beszélgetni a várandósságról és a szülésről. Valami olyasmit nyújtott nekem, amit eddig nem tapasztaltam. Sem orvosként, sem szülésen átesett anyaként. Arról beszélt, hogy a baba világra hozatalának titka ott rejtőzik minden nőben. Bennünk van minden képesség, ami a szülés véghezviteléhez szükséges. Bízhatom a testemben, tudja, mit kell tennie, csak hagyatkozzam rá. Az ő feladata az lesz, hogy engem és a babát támogasson ebben a gyönyörű folyamatban. Szavaival felemelt, erőt adott, feloldotta bennem az előző szülésem óta bennem rekedt szorongásokat.

Megtanított valami igen egyszerű dologra, amiről sose hallottam eddig. Nem is értem igazán, miért nem tudunk erről mi nők? A gátmasszázsról van szó, azaz arról, miként lehet növényi olajjal bekent ujjakkal finoman masszírozva napról-napra tágítani a hüvelyfalat. Míg a szülés napjára a rugalmasan feltágult hüvelybe lazán belehelyezhető az egész öklünk.

Szülésznőm megadta az éjjel-nappal bekapcsolva tartott mobiltelefonjának számát, és felhatalmazott arra, hogy bármikor felhívhatom, ha a szülés megindulásának jeleit tapasztalom magamon. Majd ő értesíti a doktort.

Augusztus 18-ra vártuk a baba érkezését. Előző nap éjfélkor hirtelen hasmenésem támadt, majd aludni tértem. Hajnali négy óra tájban bélcsikarásra ébredtem, újabb adag híg széklettel kitisztultak a beleim – ma már tudom, hogy a természet képes így előkészíteni a szülést.

A beleim megnyugodtak, s egyre világosabban érzékeltem a méhem görcsölgetését. Hamarosan beállt a ritmus: mintegy tízpercenként jöttek az összehúzódások. Hat óra felé felhívtam szülésznőmet, aki azt javasolta, zuhanyozzak le, majd induljunk el a kórházba, addigra ő is, a doktor is ott lesznek. Míg jólesően folyattam magamra a meleg vizet, hirtelen besűrűsödtek a fájások. Magamra kaptam a ruhám, és már vitt is a férjem a kórházba.  Amint felfeküdtem a vizsgálóágyra, elfolyt a magzatvizem. Átkísértek a szülőszobába, beállították kényelmes félülő helyzetűre a szülőágyat, lekapták rólam a ruhát és már biztonságba kerülve átadhattam magam a történéseknek.

A doktor ott állt a lábamnál, arra kért, lélegezzek nyugodtan, és lazítsam el az izmaimat. Valamennyit. Ez jólesően új volt nekem. Figyelte a testemet, és látva, melyik izmom feszítem meg éppen, szólt, hogy most a combom lazítsam el, most a vállam. És ekkor valami egészen különlegeset tapasztaltam meg: mennél jobban igyekeztem ellazítani akaratlagos izmaimat, annál nagyobb erővel húzódott össze a méhem! Nem is sejtettem, milyen hihetetlen erő lakozik a méhizomzatomban! Mint egy marok, feszült rá a gyermekemre, és szépen kinyomta. Most tapasztaltam meg, mi az a nevezetes tolófájás!

Szülésznőm tartotta a baba fejét, megvárta a következő tolófájást, addig a hüvelyem szépen hozzátágult a baba méreteihez. Amikor kicsusszant a baba, a doktor gyors mozdulattal a hasamra fektette, szülésznőm betakarta összehajtogatott, előmelegített zöld lepedővel. Gyermekünk felemelte a fejét, felkönyökölt a hasamon, fél szemét kinyitva rám nézett, majd a mellettem álló apjára. Kinyitotta a másik szemét is, így is megvizsgálta az arcomat, majd ismét az apjáét. Szülésznőm puha szilikoncsövet próbált az orrába dugni, hogy leszívja a váladékot, de látta, hogy a baba egyenletesen lélegzik, nincs rá szüksége. Csend volt a szobában, félhomály, melegség, a baba érezte szívem dobogását, ott voltunk vele anyja-apja, minden rendben volt. Miért sírt volna? A doktor és a szülésznőm csendben álltak a lábamnál, és vártak. Mi hárman beletemetkeztünk a boldogságba.

Végül szülésznőm törte meg a csendet, megkérdezte, megnézheti-e a baba nemét? Bekukkantott a lepedő alá, és jelentette: kislány!

Megszűnt a köldökzsinór pulzálása, akkor a férjem kezébe adták az ollót, és elvágta. Szülésznőm arrébb vitte a kicsit, leitatta róla a nedvességet, akkor sírt fel hangosan. A méhlepény megszületett szépen magától. A dokorom átvizsgált, majd áttelepítettek bennünket a szomszédos IKEA-szobába, ahol a franciaágyra feküdtünk a férjemmel, s a hasamra helyeztük felöltöztetett kislányunkat. Az átélt események bűvöletében éltem, a furcsa élmény járt bennem, ahogy megnyílt a testem, majd becsukódott, bármiféle sérülés nélkül. Még csak be se repedtem sehol sem. Ülhettem fájdalom nélkül! Arra gondoltam, ha lehetne, most azonnal visszafeküdnék a szülőágyra, és megszülném a következő gyermekemet. Sajnos, ez már nem adatott meg nekem.

Két szülés – két különböző élmény. Mindkét alkalommal szakmailag magas szinten képzett szülész-nőgyógyász szakorvos vezette a folyamatot. Mindketten szakmájuk szabályai szerint jártak el, figyelmesen és gondosan. Mindkettejükben maradéktalanul megbíztam, emberileg is teljes mértékben mellettem álltak. Hol volt a különbség?

Egyiküket az a meggyőződés vezette, hogy a szülést orvosilag kell vezérelni, művileg közbeavatkozni, a folyamatot eszközösen befolyásolni. Minél hamarabb kinn legyen a baba épségben, a többi sebészileg korrigálható. Az orvos tudja, mit kell tenni, a szülő nő tájékozatlan, önmagában tehetetlen.

A második orvos azt sugallta minden szavával, tettével, hogy valójában bennem van a tudás a baba világrahozataláról, ő csak mellettem kíván állni, és segíteni a szükséges pillanatokban. A bábával együtt abban igyekeztek megerősíteni, hogy a testem-lelkem tudni fogja majd az adott pillanatban, mit kell tennie. Engedjem át magam a bennem zajló folyamatoknak, feküdjek rá a történések sodrára, mozduljak együtt a testemben játszódó eseményekkel! Rábízták a szülés beindulását a rendelt időre. Amikor minden elkészült bennem és a babában a megszületés csodájára.

A doktoromés a szülésznőm már a babavárás idején feloldották bennem a szorongást szavaikkal és hozzáállásukkal. Arra kértek, hogy figyeljek a testemben zajló történésekre, és igazodjam hozzájuk. Semmi sem blokkolta le bennem a természetes folyamatokat.

Visszaidézve első szülésem történetét, most látom, mennyi feszültség volt bennem mindvégig. Szorongás a rám váró bizonytalantól. Egészséges, életerős nőként nehéz volt beletörődnöm a beteggé való lefokozásba. Kiszolgáltatva éreztem magam, nem tudhattam, melyik pillanatban ér valami külső hatás. Emiatt összerándult az egész testem. Még orvos létem sem segített, azt éreztem, itt most olyan dolgok következnek, amelyekhez nem érthetek, nem befolyásolhatok, amelyek függetlenek tőlem. S a feszültségben a testem sem tudott úgy működni mindvégig, ahogy kellett volna. Holland nőgyógyászok beszéltek egyszer a tapasztalatukról, miszerint kevesebb a szövődmény és a komplikáció szülés közben, ha nincs a nőben szorongás a bizonytalantól. Márpedig melyik páciens nem tart az orvosa beavatkozásaitól? Különösen, ha azok váratlanok és kiszámíthatatlanok.

Minden nő számára elemi kérdés, milyen szenvedést kell átélnie gyermekei világrahozatala érdekében? De valóban a kín elviselésére kell felkészíteni magunkat? Tapasztalatom szerint, amikor együtt mozdulok az élettani jelenség fájdalom komponensével, akkor megszűnik a szenvedésjellege.

Első szülésemre készülődve arra gondoltam, a végén ott fogom tartani a kisbabámat a karomban, és ehhez el kell viselnem szúrást, vágást, szakadást, hasamra könyökölést, belém nyúlást, altatást, varrást – hát nincs más hátra, mint kibírni ezt a szenvedéssorozatot. Túlélni a fájdalmakat a szemem előtt lebegő cél érdekében. Összeszorítottam a fogamat, és zokszó nélkül végigcsináltam. A lányom megpillantása erővel töltött fel, betöltött a beteljesedés érzésével, és ez felülírt minden szenvedést. A világra jöttét megelőzőeket, és az utána következőket. De miért volt szükség a szenvedés megélésére? A gyermekszülés feltétlenül szenvedéssorozat elhordozásával jár? Az asszony teherbíróképességétől függ, hogy bírja testileg-lelkileg végigcsinálni?

A későbbiekben megadatott számomra a női lét legnagyobb eseményének élményszerű megélése is. Kimaradt volna valami az életemből, ami lényegi részévé vált női mivoltomnak. Úgy hozhattam világra kisebbik lányomat, hogy mindvégig intenzíven benne voltam a testemben zajló folyamatokban, átéltem őket, nem zavart be semmilyen művi beavatkozás – fölöslegesek is lettek volna. Orvosom megelégedett annyi beavatkozással, hogy figyelte a dolgok rendben való zajlását, mellettem állt biztonságot sugározva, és kitartóan segített az ellazulásban.  Folyamatosan tájékoztatott arról, hol feszítem meg magamat, és felszólított a lazításra. A bábámmal együtt arra törekedtek, mennél jobban ellazítsam magam a fájásszünetekben. Így támadt föl a testemben az a hatalmas újszerű erő, ami kipréselte belőlem a gyereket.  Kinyílt a testem, majd becsukódott. Fájdalmat éreztem közben természetesen, de hiányzott a szenvedés komponens! Az egész eseményt felemelő érzés volt megélni. Új megtapasztalások, új felismerések születtek bennem, s mindez érlelt, gazdagított. Még hosszú hónapokon át eufórikus hangulatban ébredtem minden reggel. Mindmáig erőt adnak az átéltek. Nagyot mulasztottam volna, ha kimaradt volna az életemből ez az élmény.

Igaz, a lazításra való késztetés nem a szülőszobán kezdődött, hanem jóval előbb. A doktorral való első találkozás már megalapozta. A 36. hónaptól a bábámmal való hetenkénti találkozások során szülésznőm női lényem legmélyét szólította meg, s olyan görcsöket, félelmeket oldott fel, zárakat nyitott ki, amelyek szabaddá tettek a szülés folyamatának lélekkel való átélésére. Közben elteltek az évek. A nagylányom szülés előtt áll. Holnapután van a terminusa. Adoktorom és a szülésznőm várják. Tudom, hogy jó kezekben van. Köszönet érte!

A cikk írója tavaly néhány édesanyával közösen petíciót indított a kórházi, minél természetesebb szülés lehetőségének eléréséért. A petícióról ITT olvashattok.