Limanowa: ahol édesapa elesett

Sok mesterség van, amiben apáról fiúra öröklődik a mesterség. Ezek között is külön történet a katonacsaládoké, amelyek hosszú nemzedékeken át szolgáltak fegyver alatt.

Egy katonacsalád édesapja

Muhr Othmár 1860-ban született Kassán.

A soproni 9-es Nádasdy huszárezredben 1886 óta szolgált: mindenkit ismer és mindenki ismeri őt. Tudja, hogy mire képes ez a rendkívül elkötelezett és összetartó társaság. Szigorú, kemény elöljáró, aki a szolgálatban nem ismert pardont – ugyanakkor emberséges parancsnok. Ahogy akkoriban mondták: huszárainak apja, papja, tanítója. Apja: aki minden körülmények között gondoskodik a rábízottakról, és személyes példájával nevel, buzdít, bátorít. Papja: akihez minden bajukban, gondjukban fordulhattak beosztottai, s nem csak szolgálati ügyekben, de magánéletükkel kapcsolatban is. Tanítója – aki megtanította mindarra beosztottait, amit egy huszárnak tudni kellett a lóval való közös élettől kezdve a fegyverhasználat szabályain át a huszárharcászat tudományáig. Megtanította a hagyományos szellemet, az egészen az önfeláldozásig tartó bajtársiasságot. Erre épült fel az a kölcsönös tiszteleten, megbecsülésen alapuló vasfegyelem, ami alkalmassá tette a maga korában a fegyvernemet az ellenséges vonalak mögötti műveletekre, és egész életen át tartó kötelékkel kapcsolta össze az együtt szolgáló huszárokat.

Boldog házasságban élt feleségével, Simon Olgával, 5 gyermek – Olga, Ernő, Albert, Győző és Othmár – édesapja volt. A család élte a szokásos katonaéletet: költöznek garnizonból garnizonba. A gyerekek egy része Szarajevóban, a másik része Sopronban születik.

A csatatéren

A világháború hozza el Muhr ezredes számára a nagy feladatot. 1914. november 26-án kapta meg ezredparancsnoki kinevezését: Isten után első lesz az ezrednél. A kinevezéssel „csomagban” egy lehetetlen küldetés is érkezik.

1914 novemberében a szövetségesek lódz-krakkói ellentámadása megállította a Sziléziába irányuló orosz „gőzhengert”. Ebben az irányban a cár csapatai már nem tudtak átjutni, ezért délebbre próbálkoztak a Monarchia Krakkó és a Kárpátok közötti szakaszon védő csapatainál. A támadó orosz 8. hadsereg beszorította a Kárpátokba a mieinket, Krakkó modern ővváránál azonban az orosz 3. hadsereg lelassult. Közöttük így aztán egy jó 100 km-es rés alakult ki, ami csak arra várt, hogy a központi hatalmak egy jó irányzott csapással kettévágják és bekerítsék az ellenség csapatait.

Ebből a célból 4 gyalog hadtestet (ebből 3 cs. & m. kir. és 1 német) és 2 lovas hadosztályt különítettek ki a mieink. A résbe küldött csapatok jól haladtak: felborították az orosz 3. hadsereg balszárnyát, ami kénytelen volt visszahúzódni, védelembe átmenni és segítséget kérni saját 8. hadseregtől. A 8. hadsereg a VIII. hadtestét küldte ki, hogy segítsen nekik. Közben a mieink támadó csoportosítása egyre előrébb jutott, de ezzel együtt járt az is, hogy elszakadt a Kárpátokban harcolóktól és a jobb szárnyán egy rés keletkezett – így az a levegőben lógott. A parancsnok, egy bizonyos Joseph von Róth altábornagy két lovashadosztályát küldte ki, hogy délről biztosítsa a támadók oldalát és hátát. Közben a Kárpátokban harcoló közös alakulatok sem tétlenkedtek. A Szurmay Sándor altábornagy – honvédelmi államtitkár – vezetésével beérkező tartalék hadtest 70 000 emberével az orosz VIII. hadtest után vetette magát.

Tehát északon az orosz 3. hadsereg, amelyet sikeresen támad délről a Róth csoport, amit déli irányban 2 lovashadosztálya fedez. Ezeket a Kárpátokból az orosz 8. hadsereg VIII. hadteste fenyegeti, ami mögött Szurmay hadteste liheg. Nos, a kérdést, hogy ki lesz az üllő, ki a kalapács, és ki fog a végén a kettő közt kilapulni, azt az „anyag erőssége” dönti el. Az, hogy a jelentős túlerőben lévő VIII. hadtest el tudja-e söpörni az útból a Limanowánál védőállást felvevő 2 lovashadosztályt vagy maga jut tönkre.

A képet tovább árnyalta, hogy az alapvetően felderítésre és üldözésre használatos lovasságnak a védőharc megvívásához nem voltak meg a megfelelő fegyverei, s nem is volt kiképezve rá. Nem volt gyalogsági ásójuk, amivel állásokat rögtönözhettek volna. Szurony helyett kardjuk volt, ami lóháton kitűnő fegyver, de a test-test elleni verekedésben túl hosszú. Néhány géppuskán kívül nincs nehézfegyverzet sem. Elmenni, visszavonulni nem lehet: néhány száz ember helytállásán múlik egy gigantikus csata sorsa.

Ki kellett tartani, amíg a két napi gyalogmenetre lévő erősítés megérkezik.

„Előre fiúk! Éljen a király!”

December 8-án veszi át az ezred parancsnokságát Muhr Othmár. A 9-es Nádasdy huszárok feladata a 10. lovashadosztály kötelékében a Jabloniec község előtt fekvő kulcsfontosságú magaslatok megtartása. Parancs szerint december 11-én hajnali 5 órakor kellett leváltania a hadosztály előző nap itt védekező alakulatait.

Ezek a csapatok december 10-én 5 borzalmas erejű támadást vertek vissza. Aztán hajnalban a centrum nem bírja tovább. A muszkák a Mordarka magaslaton betörnek az állásba – bár a szárnyak még tartják magukat.

Az új parancsnok kezében az utolsó ütőkártya. Ebben a helyzetben már nincs mit harcászkodni: most már az ezredesen és az ezreden a sor, hogy mindent egy lapra téve fel rohamra menjenek. Muhr Othmár megy elől: „Előre fiúk! Éljen a király!” És az ezred követi parancsnokát: elindul győzni és elindul meghalni. Elindul, hogy visszavegye az állásokat, amelyeket meg kell tartani, s amelyek az ellenség kezén vannak. Visszavegye parancs szerint, kerül, amibe kerül. A feladat ilyen egyszerű, az élet erre a néhány pillanatra, erre a néhány méterre egyszerűsödik le. A futók – látva a beérkező ezredet és az élen haladó ezredest – megfordulnak, és újra nekivágnak a dombnak.

Muhr Othmár előrevezeti embereit

Itt már nincs más hátra csak a verekedés: ember ember ellen. Az ezredes az elsők között esik el, de emberei rohannak tovább. És a huszárok, ezek a lélekben és testi erejükben egyaránt ízig-vérig elitkatonák, a sereg eleje, rohamukkal megrendítik a muszkákat. Pedig ők is mindent megpróbálnak: veszettül verekednek. Ám hiába vannak sokkal többen, a magaslatot újra elvesztik, és az áradat egészen meginduló állásaikig sodorja őket. Délig hullámzó harc következik – végül, amikor megérkeznek a bekerítő csapatok, az oroszok engedni kényszerülnek.

A csata után

A limanowai győzelem az utolsó csepp volt a pohárban. Az orosz gőzhenger, amely Budapestet és Bécset célozta meg, s úgy tűnt feltartóztathatatlan, ezzel végleg elakadt. Mindkét orosz hadsereg gyors visszavonulásba kezdett, és hatalmas veszteségek után jelentős területeket kellett kiürítenie.

De készen volt a császári és királyi hadsereg is: a békében kiképzett, begyakorolt, összenőtt legénység jobbára meghalt, elesett, megsebesült, fogságba került. Soha többé nem lesznek – ahogy akkor mondták – ilyen intakt csapatai. Az elszenvedett veszteségek nyomán erősödött a németekre történő rászorultság: önálló nagyszabású támadó hadműveletre egyre kevésbé gondolhattak Badenben, a főparancsnokságon. Sok van még a háború végéig, de aki figyelt, az már itt is láthatta, hogy úgy az ellenségnél, mint a mieinknél egy nemzedék legértékesebb, a közösségért áldozatot vállalni kész része hal meg, rokkan meg, vész el a háborúban.

Molnár Ferencnek, a Pál utcai fiúk szerzőjének volt alkalma bejárni a hős vértől szó szerint piros limanowai mezőt. Amikor meglátta az elesett Nádasdy huszárok százait a mezőn, keserves sírásra fakadt. Ott és akkor ezt a regénye miatt mindannyiunkhoz oly közel álló emberséges embert megérintette ez a hatalmas veszteség, s az a hatalmas áldozat, amit a hazáért ezek a fiúk meghoztak. A huszárok fele elesett a magaslatokért vívott harcban

Apa után

A gyerekeknek korán búcsúzniuk kellett az édesapjuktól – Győző például három és fél éves ekkor. Emléke mégis elkísérte a család életét. A király a Lipót renddel és nemességgel, illetve arany vitézségi éremmel jutalmazta halála után Muhr Othmárt. A kitüntető címet az életben maradt tisztikar tagjai hozták el – mindannyian tanúi és társai az utolsó rohamban. Akkoriban mindenki tudta és ismerte azt, amit az ezredes megtett a hazáért: a legtöbb helyen megértéssel fogadták őket ismeretlen emberek is.

Két fia apja nyomdokába lépett: huszárok lettek. Muhr Albert 1941szeptemberében egy nagyváradi huszárszázad parancsnokaként a Dnyeper menti harcokban esett el. Győzőnek több szerencséje volt: miután végigverekedte a háború rá eső részét 1944 júliusában Wonkinál szovjet fogságba esett. Albert halála és Győző fogsága után a többi Muhr gyermeket nem hívták be: tekintettel apjuk érdemeire a családot „védetté” nyilvánították.

Győző sorsa érdekesen alakult. Kihallgató tisztjének feltűnt a név, s miután megtudta, hogy az elfogott huszártiszt a limanowai hős fia, azonnal egy „kényelmesebb” táborba továbbította – ahol antifasiszta iskolát végeztettek vele. (A tanfolyam tanárai között olyan „nagyságok” tették tiszteletüket, mint Rákosi Mátyás.) Az elsők között térhetett haza és őrnagyot csináltak belőle: a HM különböző anyagi főcsoportfőnökségein dolgozott. Aztán 1950-re rájöttek, hogy Muhr Othmár fiából nem lesz kommunista: először nyugdíjas, majd segédmunkás, később lószakértő – végül 1956 után a budapesti Vízügyi Építővállalat műszaki előadója.

Ekkoriban az 1. világháborút már nem tanítják: felnő egy majd még néhány nemzedék, hogy az ezredesről nem esik szó a hazában. De a család emlékezik mindarra, amit az ember, akitől az életet örökölték, véghez vitt.

Fotók:

http://huszarok.nadasdymuzeum.hu/targy_.php?targy=2024&fajta=3&keres=105

Fortepan:

http://csaladhalo.hu/wp-content/uploads/2014/10/fortepan-10994.jpg

Fortepan:

http://csaladhalo.hu/wp-content/uploads/2014/10/fortepan-28474.jpg

Wikipédia:

http://csaladhalo.hu/wp-content/uploads/2014/10/filemuhr-ottmc3a1r.jpg