Ma még semmit nem csináltam… mi is az a “semmi”, anyukák?

Te jó ég, mindjárt 10 óra és ma még nem csináltam semmit! – sóhajtottam fel anyák napjának estéjén. Épp a hatodik körömet róttam azóta, hogy a gyerekek lefeküdtek, üres poharakkal, tányérokkal, koszos zoknikkal és LEGO-darabokkal a kezemben le-föl az emelet és a földszint között. Lassan rend lett. Reggel 5-kor keltem. Mit is csináltam tizenhét óra leforgása alatt? Mi is volt az a “semmi”, amitől úgy kétségbeestem?

Tudom, az én hibám, biztos nem jó hangsúllyal / pedagógiai módszerrel és nem elégszer (naponta tízszer miért nem elég???) mondom el a gyerekeknek, hogy sokkal egyszerűbb, ha azonnal elrakod magad után, amit elővettél, ha már nem kell. Hogy a felnőttkori rendesség és a kulturált környezet alapját a gyerekkorban megtanult dolgok adják. Hogy pont ugyanakkora erőkifejtés szükséges a koszos ruha szennyestartóba hajításához, mint a mellédobásához. (Meggyőződésem, hogy ez valami fizikai képlettel is bizonyítható!) Hogy az ebédtől felállva nem hagyjuk ott a tányért, poharat, evőeszközt, hanem kivisszük a konyhába. Soroljam még? Nem sorolom.

Szóval az a bizonyos semmi magában foglalja (all inclusive!) a napi két mosásberakást és teregetést, a már megszáradt, valamint a reggel az iskolába menés hevében a szekrényből kidobált tiszta ruhák összehajtogatását és elpakolását, a napi négy mosogatást (mert a mosogatógép elromlott), a háromszori felseprést és a felmosást, a kiömlött / kiszóródott dolgok el- és feltakarítását, a növényöntözést, a házi feladat ellenőrzését, a tízórai becsomagolását, a tornafelszerelés és az úszócucc ellenőrzését és bepakolását, a főzést, az etetést, a rendrakást, a sétát, a különböző a gyerekek több szakkörre való el- majd visszafuvarozását, a csincsilla kitakarítását és NEM MELLESLEG nyolc órányi bejelentett munkát a számítógép előtt.

Ez a semmi. És anyák napján rájöttem, hogy ez a semmi azért nem semmi. Csak azért érzem annak, mert van egy listám, amin szép akkurátusan fel vannak sorolva a teendők, és naponta csak egyet-kettők tudok kihúzni róla, miközben a lista alján titokzatos módon újabb megcsinálandók és elintézendők jelennek meg. Olyanok, mint villanykörtét kicserélni, olajszintet ellenőrizni, kőművest felhívni, adópapírokat elintézni, csekkeket feladni, gyerekeknek kinőtt ruhák helyett újakat venni, évzáróra ünneplőcipőket ellenőrizni (úgyis kinőtték…), nyaraláshoz biztosítást kötni. Satöbbi, satöbbi, satöbbi.

És ahogy azon morfondíroztam este tízkor, rájöttem, hogy ma 17 órát dolgoztam. Ez alatt pont öt percet ültem, amikor megkíséreltem meginni egy kávét, de közben a kisfiam kiöntött egy liter tejet a konyhában, a nagylányom kétségbe esett, hogy még nincs kész a matekházija, segítsek, a kisebbik pedig gyöngyöt akart fűzni. A kávéivás tehát félbeszakadt. A kihűlt löttyöt este tízkor találtam meg a helyén – a gardróbszekrény egyik polcán. (Ne kérdezzetek semmit!)

Szóval, mindezeket összegezve arra jöttem rá, hogy mi, anyák legyünk NAGYON büszkék arra a “semmire”, amit csinálunk nap mint nap. Mert lehet, hogy nem látványos, hogy nem világrengető, hogy nem olyasvalami, amit baráti összejöveteleken érdemes elmesélni… de ettől adunk a gyerekeinknek állandóságot, biztonságot és biztos alapokat. Hogy figyelünk rájuk, hogy mindent megteszünk értük, és hogy normális környezetet teremtünk köréjük.

Úgyhogy, ha legközelebb bármelyikőtöknek kicsúszna a száján, hogy semmit nem csinált, olvassa el megint ezt a cikket. De szigorúan egy bögre finom kávéval a kezében. Ami még meleg.