Miért kell mindig a másikkal foglalkoznunk?

Azon kezdtem el elmélkedni, hogy mi az oka annak, hogy a gyerekükkel otthon maradó anyukák és a gyerekes, dolgozó anyukák egymás állandó célkeresztjében vannak.

„Minek annyi ideig otthon maradni?”

„Na, jól otthon hagyják a gyerekeket, minek az ilyennek egynél többet vállalnia!”

Egy ideje – lehet, hogy csak véletlenül – de egyre gyakrabban belefutok olyan posztokba a közösségi hálón, ahol egymás tetteire, fizikai állapotára, külső kinézetére, ne adj Isten feltöltött képeire tesznek a nők nem ritkán markáns és mindig negatív és pikírt megjegyzéseket.

Hogy mit értek ez alatt?

A családanyák

„Na, a tökéletes anya megint feltett képet magáról, hogy süt, főz…biztos, csak kompenzál, ha már hétköznap csak dolgozni tud…”

„ Én is főztem és takarítottam, csak közben elfelejtettem képet készíteni és feltenni a facebook-ra…”

A dolgozó anyák

„Az is valami, ha egész nap otthon van valaki? Mit csinál? Hiszen a gyerekek oviban, iskolában. Jó, hogy megteheti, mondjuk, adhatna magára…”

„Na, ma is otthonülő, pletykás anyukák tömegén kellett keresztülvergődnöm az ovinál. Komolyan honnan van ennyi idejük a semmiről csevegni reggelente?”

Első pillanatban, vehemensen arra gondoltam, hogy nem igaz, hogy ennyi ideje van az embereknek másokkal foglalkozni.

Nyilvánvaló, hogy egy cikk alatt nem tudom majd megfejteni és megoldani ezt a problémakört, de néhány gondolatot engedjetek meg nekem.

Három gyermekem van, 7 év alattiak. Dolgozom. Régóta. Ez nem dicséret, nem vágok fel vele, nem minősít. Én ezt döntöttem. Így alakítottuk ki Férjemmel a mindennapokat. Az életünket. Szeretem a gyerekeimet. Mindennél jobban. És igen, foglalkozom is velük. Minden nap. Igen, lelkiismeret furdalásom is van, számtalanszor, amikor például azokkal a barátnőimmel beszélgetek, akik hosszú évek óta otthon vannak a gyerekeikkel.

Azonban minden esetben meg is nyugszom, amikor velük beszélgetek. Hogy miért? Mert nekik ugyanúgy megvannak a maguk lelki gyötrődései. Mert ők is sokszor kételkednek abban, hogy jól döntöttek-e.

Én tisztelem őket. Tisztelem, mert úgy érzem, hogy 5-10 évig (esetleg tovább) csak a családunknak élni, nagyon megterhelő. Csak a gyerekeink és a férjünk körül “forogni”.(sic!)

Mielőtt valaki megfedne, hogy munkamániás vagyok vagy menekülök otthonról, el kell, hogy mondjam nem. Nincs így.

Szeretem a hivatásom. Megtaláltam benne az örömömet. Jó vagyok a szakmámban. Ez erőt ad. Erőt és feltöltődést ahhoz, hogy aztán otthon a gyerekekkel és a Férjemmel türelmesebb legyek és jókedvű. Nekem ez kell az egyensúlyhoz. Ahhoz, hogy jól legyek.

Én soha nem ítélkeztem. Soha nem gondoltam, hogy a családanyai hivatás vagy más „világi” hivatást össze kéne hasonlítani. Azt, hogy egyik vagy másik oldal kiemelkedőbb szinten van. Én csak az egyik oldalt ismerem, és ez biztos, hogy logisztikával, pontos időbeosztással és számtalanszor lelkiismeret furdalással tarkított út. Azt azonban nem gondolom, hogy bárkinek élcelődni, viccelődni kellene azzal, hogy egyik vagy másik oldal mitől „jobb” vagy „rosszabb”.

Úgy vélem, mindenkinek saját döntése az az út, amit visz a vállán. Egyáltalán nem hiszem, hogy valamelyik is könnyű lenne.

Azt azonban engedjétek meg, hogy zárásként hozzátegyem, aki egyik vagy másik oldalt bírálja így vagy úgy – főleg „viccesnek szánt” facebook kiírásokon, annak szerintem érdemes lenne önvizsgálatot tartania. Biztos, ami biztos: vajon minden rendben a háza és az élete táján?

Mert én nem szeretném attól rosszul érezni magam, hogy csinos vagyok, hogy van egy szerető férjem, három gyerekem és egy olyan hivatásom, amit szeretek, és amiben megbecsülnek. Én ezért minden nap hálát adok, és meg is dolgozom érte. Keményen.