“Mindenkit megvernek néha” – Jesse Garcia története

Jesse Garcia négy gyereket nevel egyedül. Az anyja verte. A férje verte. Ma már biztonságban van. Az ő története következik.

Egy

Gyerekkoromban a legkisebb dolgokért is megvertek. Mondjuk, ha eltörtem egy tányért. Vagy ha enni kértem. Az anyám nagyon vallásos volt, ezért mindig elvitt minket a templomba, ahol a lelkész a szeretetről beszélt. Aztán hazamentünk, és anyám elvert minket. Tizenhárom évesen szöktem el otthonról. Árvaházakban, menedékházakban éltem sokáig. Amikor találkoztam vele, egy szupermarketben dolgoztam. Én 16 voltam, ő 32 – egy jóképű férfi saját autóval. Meg tudott nevettetni. Képes volt bármeddig sorban állni, csak hogy az én kasszámnál vehessen egy rágót. Bókolt nekem. Addig soha senkitől nem kaptam egyetlen bókot sem. Okosnak nevezett. És csinosnak. És szépnek. Virágot hozott. Akkoriban nagyon magányos voltam az otthonban, ahol épp laktam. Senkim nem volt, aki megtanított volna az életre. Családot akartam. Valakit, aki megvéd.

Kettő

Visszanézve, nem is tudom, szerelmet éreztem-e, vagy csak vágyat. Nem volt összehasonlítási alapom. Elkezdett autóval hazavinni munka után. Először csak randiztunk, aztán azon kaptuk magunkat, hogy minden időnket együtt töltjük. Aztán hozzáköltöztem. Főztem, mostam, vasaltam rá. Mindez természetes volt számomra. Gyerekkoromban én gondoskodtam a testvéreimről, mert az anyánk sokszor hónapokra eltűnt. Mindig azt mondtam magamnak, hogy sosem leszek olyan, mint az anyám. Én tökéletes anya és feleség leszek. És most, hogy álmaim férfijával éltem együtt, bármit megtettem, amire kért. Amikor először ütött meg, héthónapos terhes voltam az első gyermekünkkel. Arra ébredtem, hogy azt üvölti: „Látod, hogy ébren vagyok, kelj fel és segíts! Nem tudom beadni az inzulint magamnak!” Megpróbáltam segíteni, de nem sikerült. Akkor a padlóra lökött.

Három

Félni kezdtem tőle. De sosem szóltam neki vissza, mert úgy gondoltam, attól csak még dühösebb lesz. Elkezdett kritizálni. Mindenbe belekötött: hogy mit viselek, hogyan hordom a hajamat… emlékszem, egyik éjjel azért ütött meg, mert egy tányérra tettem a zöldségeket a rizzsel. Nagyon csendessé váltam. Épp úgy, mint amilyen valaha anyám mellett voltam. De számomra ez volt a „normális”. Mindenkit megvernek néha – biztattam magam.  Ekkorra már négy gyerekünk volt. Nehéz megmagyarázni, miért maradtam vele továbbra is. Egyik nap úgy összevert, hogy mindenhol véreztem, másnap meg nem győzött bocsánatot kérni. Azt mondta, szüksége van rám. Mesélt a gyerekkoráról – hogy az apja minden nap megverte, és hogy nem volt anyja. Gyakran mondta nekem: Olyan, mintha az anyám lennél. És ez jól esett. „Azt hiszem, ez tartott ott: hogy szüksége volt rám. Meg hát ő volt a gyerekeim apja. Azt mondogattam magamnak: súlyos dolgokon ment keresztül, azért ilyen. Csakhogy én is súlyos dolgokon mentem keresztül. És én nem bántottam senkit.

Négy

Egy nap felhívtak a lányom iskolájából. Azt mondták, a lányom beszélt az osztályban arról, hogy az apjuk ver engem. Megkértek, hogy menjek be egy beszélgetésre. Én azonban azt mondtam: „Köszönöm, hogy aggódnak, de igazán semmiség volt az egész. És csak egyszer fordult elő.” Az iskola tanácsadója adott egy szórólapot egy HeartShare nevű helyről, ami kétutcányira volt tőlem, és ahol a magamfajta nőknek segítettek. Ott azt mondták, elköltözhetek a gyerekeimmel egy védett házba. De én nem akartam. Aztán egy nap annyira erősen megütött, hogy a vérem ráfröccsent a gyerekeimre. Felhívtam a nőt a HeartShare-ben, aki azt mondta, szedjem össze az összes papíromat, egy autóban fog rám várni a sarkon. A férjemnek azt mondtam, kiszaladok a zöldségeshez. Nagyon féltem, mert valahányszor elmentem otthonról, nézte, mennyi időt vagyok távol. Ha pár perccel tovább maradtam, mint ahogy szerinte kellett, utánam jött.

Öt

Néhány napja voltuk csak a védett házban, amikor megjelent. A telefonom GPS-e alapján talált meg minket. A gyerekek kiabálni kezdtek. Ellökött, és miközben a biztonságiak kirángatták, azt üvöltötte, hogy elloptam a gyerekeit és hogy minden az én hibám. Ez bűntudatot keltett bennem. Mindig is tudta, hogy éreztesse velem, hogy én vagyok a bűnös.

Hat

Igyekszem a saját lábamra állni. Kemény lecke volt ez számomra. Az első albérletemből kilakoltattak minket. Aztán egy nőknek szóló munkaprogram elvégzése után ügyintéző lettem egy hajléktalanokat segítő szervezetnél. Szeretem a munkámat, de négy gyereket nevelek eyedül. Nincs túl sok holmink. Még kábeltévénk sincs. A gyerekeknek szükségük lenne netre a házi feladatukhoz, de ahhoz meg számítógép is kellene… így aztán eljárunk a könyvtárba, és az ottani gépeket használják. Szeretnék szép függönyöket az ablakokra. Vagy kifesteni a házat. De nem akarom túl szépre csinálni a lakást, mert félek, hogy túlságosan jól érezném ott magam. Olyan sokszor kerültem már olyan helyzetbe, hogy alig tudtam kifizetni a lakbért. Úgy érzem, sosem lazíthatok. A gyerekeim viszont egyszerűen csodálatosak: sosem kérik, hogy vegyek nekik valamit. Csakhogy attól félek, nem lesznek elég magabiztosak. Nem akarom, hogy úgy nőjenek fel, hogy azt érzik, nem érdemlik meg a szép, új dolgokat. De legalább együtt vagyunk. Van egy otthonunk. Biztonságban élünk. Mindig azt mondom a lányaimnak, hogy szerencséseknek kell éreznünk magunkat! Azt hiszem, kicsit már unják. De őszintén: tényleg úgy érzem, hogy szerencsések vagyunk…

Forrás: Humans of New York