„Nagyon sajnálom magukat!” – egy kommunista pár a „földi paradicsomban” – 1. rész

Mindannyian, akik éreztünk már szívet-lelket megmozgató szerelmet, tudjuk, hogy bármit megtennénk azért, aki iránt így érzünk. Hátha ezt az érzelmet még megtoldja a közös eszme iránti rajongás, a közös elvágyódás egy jobbnak remélt világba.

De mi van akkor, ha a jobbnak hitt világ csak ámítás, és ez már csak akkor derül ki, amikor nincs menekvés a borzalmak, a rettegés, az éhezés elől?

Mindannyian megteszünk minden tőlünk telhetőt a családunkért. De azok, akiknek a történetét az elkövetkezőkben felidézzük, olyan rémségeket, lelki és fizikai kínokat álltak ki, amilyenek számunkra elképzelhetetlenek. Mi adott nekik erőt? Sokuknak éppen az a tudat, hogy valakiért, valakikért haza kell jutniuk élve.

Találkozás a valósággal

Végh László és felesége, Olga, fiatal koruk óta őszintén hittek a kommunizmusban, ezért 1938 őszén úgy döntöttek, hogy neki vágnak, és menedékjogot kérnek a Szovjetunióban. Mikor elindultak Olga már várta közös gyermeküket, úgy gondolták, hogy ott végre megesküdhetnek, letelepedhetnek és a számukra hirdetett és az oly nagyon vágyott kommunista álom szerint élhetnek. Negyed magukkal indultak el, egyik társuk – mikor már tudták, hogy átértek a határon- leborult és megcsókolta födet mondván: végre itt vagyunk.

A határ átlépése után gyakorlatilag azonnal elfogták és csoportos, tiltott határátlépésért letartóztatták őket. Mikor Olga elmondta, hogy ők kommunisták, azért jöttek, hogy itt éljenek, az egyik határőr szomorúan azt mondta Olgának: „nagyon sajnálom magukat”. Kicsit később az a kérdés is elhangzott: „Ha kommunisták, miért nem otthon építik a kommunizmust?”

Először csak négyüket zárták egy verembe, később másokat is melléjük csatlakoztattak, végül vonatra tették őket és elindult a nagyon keserves utazás a Szovjetunió belseje felé. Egyik helyről a másikra, napról napra egyre rosszabb körülmények közé kerültek. Cipőfűzőt, nadrágszíjat már az első napon elvették, ételt egyre kevesebbet, vagy semmit se kaptak. Olyan is elő fordult, hogy adtak sózott halat és kenyeret, de nem adtak vizet. Estére már ordítottak az emberek a szomjúságtól.

A rabok között más családok is voltak, akik hasonló okokból indultak el, mint a Végh család – sok fiatal, naiv kommunista. Aztán voltak közöttük a nácik elől menekülő zsidó családok, és lengyel tisztek. Az ő sorsuk világra szóló tragédia lett, amit a szovjet vezetés három évig próbált titkolni. A Katyin-i tömeggyilkosságot részben olyan tartalékos lengyel tisztek és főtisztek ellen követték el, akik szintén velük együtt voltak rabságban.

Közel és távol – gyermek és halál

Az első hosszabb megállóhely Sztanyiszlavban a börtönben volt, ahol már egymástól elválasztva, külön cellákban kaptak elhelyezést. Olga udvari séta közben vésett üzenetet a falba, amit László végül megtalált. Innen tudhatta, hogy szerelme itt van, és él.

Itt már tudták, hogy egy rab nem mondhatja az őrzőjének, hogy „elvtárs”, ők legfeljebb „polgártársak”. Mikor a fiatal, lelkes kommunisták – a november 7-i ünnepre való tekintettel – az internacionálét kezdték énekelni, az őrség 6-7 tagja berontott a cellába, és puskatussal, ököllel addig ütötte őket, amíg el nem hallgattak.

Néhány hét múlva újabb, tíznapos szenvedés következett – marhavagonokba zsúfolva, téli hidegben, megfelelő ruházat nélkül. Mire megérkeztek, a transzport negyede mozgásképtelen volt. A Sztarobelszki kolostorban szállásolták el őket, ahonnan a Szovjetek elűzték a szerzeteseket, és a helyet börtönné alakították. Itt 40 000 ezer ember volt összezsúfolva, férfiak, nők külön szálláson elhelyezve.

Lászlóék először nagyon meglepődtek, hogy a foglyok között 10-11 éves gyerekek is voltak, akik – számunkra érthetetlen módon – szintén foglyokként voltak regisztrálva. A bűnük általában abban állt, hogy olyan szülők gyerekei voltak, akiket valamilyen politikai okból elítéltek és szintén valamelyik szovjet láger lakói voltak. Gyerekeik nem nőhettek olyan gondoskodásban ahol tévtanokat hallhatnak, ezért ezeket a családokat szétszakították, gyerekeik kallódó, elveszett, csavargók lettek. Később már olyan mértékig ellepték a városokat, és környéküket, hogy bandákba tömörülve élelem és védelem után kutatva már a hatalomnak is feltűntek. A kommunizmus eszméje pedig nem tűrte a helyzet ilyetén elfajulását, tehát a gyerekek is lágerekbe kerültek, alkalmanként még embertelenebb körülmények közé, mint a felnőttek. Itt is külön szálláson voltak a gyerekek, az ő feladatuk volt az étel és teaosztás, de „híradós” feladatokat is elláttak.

Egy napon üzenet érkezett Olgától – aki ekkor már a nyolcadik hónapban volt – hogy kibírhatatlanok a körülmények, nincs ennivaló, rettenetes a hideg, félt, hogy a kicsinek baja esik. László ekkor – hatékonyabb eszköz nem lévén a kezében – éhségsztrájkba kezdett, talán ezzel segíthet a családján. Többszöri kényszertáplálás után, egy magyar fogoly orvos figyelmeztette, hogy ha csak egyszer is figyelmetlenül végzik el a beavatkozást, abba belehalhat. Nem kellett hát sokat gondolkoznia, bejelentette, hogy abbahagyja a sztrájkot. A lágerparancsnokhoz vitték, akinek csak ekkor lett világos, hogy László mit is akart ezzel elérni: megmenteni szerelme és a születendő gyermek életét.

A kisbaba végül kicsit jobb körülmények közé születhetett, de már így is késő volt, három héttel születése után meghalt. Hogy ki és hogyan temette el a kicsit, soha nem derült ki. Ez az epizód aztán végleg megpecsételte az életüket: soha nem született többet gyermekük.

Forrás:
Sára Sándor: Nehézsorsúak –dokumentumfilm sorozat 1988-2004
Gereben Ágnes: Beszélgetések a Gulágról. (Helikon, 2008. 143 old.)
Galgóczy Árpád. A túlélés művészete (Valo-Art Bt. 2007.)