„Nem abba a paradicsomba megyünk vissza, amit elhagytunk, de otthon leszünk”

Martin Ferencnek volt hová hazatérnie 6 háborús év után: várta a családja. Várták szülei, életben maradt 6 testvére, várták barátai. Megmaradt hite és reménye is. Így hát haza tudott térni.

Az 1918-as újév meghozta minden hírek legjobbikát: Breszt-Litovszkban megkötötték a békét. A napló nagy ünneplésre emlékszik:

„Idegzetünk roppant feszült volt, mert nagyon fontos dolgok történtek a fronton. Az oroszok visszautasították a békét s megkezdődött az élet-halálharc. Szerencsére az oroszok engedtek, s március 4-én délután fél 4 órakor megtudtuk a béke aláírását. A hírt meg kellett ünnepelnünk. Megfogadtam, hogy a békekötés napján én is iszom pálinkát (handzsát). Troickoszavszk ti. közvetlen a kínai (mandzsúriai) határon van, ahonnét őreink állandóan csempészték a kínai rizspálinkát. Meglehetősen erős, aránylag igen drága ital volt, addig nem is szántam magam rá. No, de a béke oly esemény, hogy ezt a napot emlékezetessé kellett, hogy tegyem. Külön süteményeket készítettünk s vacsora után megültük a békelakomát. Nyolc kupicáig jutottam. Addigra teljesen elkészültem, felfordult a gyomrom és hál’ Istennek megszabadultam az italtól. Következő nap szerencsére semmi bajom nem volt. A béke megkötése után szabadon járkálhattunk. Megnézhettük a várost és környékét. Kínába is belopództunk, habár odamenni tiltva volt. A hadifoglyok immár siettek, hogy mindennemű holmijukon túladjanak, ezért a kínai boltok tele voltak hadifogoly-dolgokkal.”

Mindenki azt hiszi, hogy a hazautazás már csak napok, hetek, legrosszabb esetben egy-két hónap kérdése. Odisszeájuk azonban csak most kezdődik el igazán. Március 29-én indultak el hazafelé. Háromnapi kemény menetelés után belefutottak a vörösgárdistákba – akik között feltűnően sok volt a magyar. Ebben persze nem volt sok köszönet: a bolsevikká vedlett honfitársak razziáznak, „jegyzőkönyveket”, listákat keresnek. Aztán komolyra fordulnak a dolgok.

„A vörösök július 20-án kényszersorozást tartottak a legénységünk közt. A csehek és fehérgárdisták már elfoglalták Irkutszkot és a Bajkálnál erősen szorították a vörösöket. Augusztus 20-án délután 1 órakor bevonultak a fehérgárdisták Berezovkára. Az elfogott vörösgárdistákat bezavarták a Szelenga folyóba, és ott lőtték őket agyon. A fehérek nem raboltak ugyan, viszont túl szigorúak voltak. Fát a főzéshez nem adtak, ha pedig valakit rajta csíptek, hogy deszkát vagy egyéb faanyagot ’szerzett’, mert végtére is főzni kellett, annak huszonötöt vertek a tisztes felére.”

A második hadifogság

Ez sem tartott sokáig – újabb fordulat következett.

„Szeptember 29-én japánok jöttek a táborba. Elmondhattuk, hogy másodszor is hadifogságba estünk. A végleges béke megkötéséig semmi kilátásunk nem volt a hazamenetelre. Hazulról mind szomorúbb hírek érkeztek. Már biztosnak látszott, hogy a háborút elveszítjük. Ezért áldoztunk hát annyi vért, ezért szenvedtünk oly sokat, hogy most még hadisarcot rójanak ránk, és nyomorba taszítsanak hosszú évekre! (…)
November 1-jén bevagoníroztak. Utazásunk már teljes télben folyt. Hófúvás mindenfelé. Csita után Karinszk állomásnál a mandzsúriai vonalra térünk. Csailar, Bucsedu, Csicsikar állomásokon nagy volt az olcsóság. Csarbin hatalmas városát, sajnos, csak a vagonból láthattuk, mert nem engednek kiszállani. Pogranyicsnaja állomásnál ismét elhagytuk Mandzsúriát és 12-én este Nyikolszk Usszurijszkba értünk. Ott tudtunkra adták, hogy tévedésből hoztak el bennünket Berezovkáról. Csekélység! 2500 versztes utat tévedésből megtenni!”

Újból kozákok veszik át az őrzésüket, és a kezdetben tűrhetetlen viszonyok a YMCA amerikai segélyszervezetnek köszönhetően nagyot javulnak.

„December elején megérkeztek az amerikai segélyek. Egészen jól berendezkedhettem télire. Kaptam egy nadrágot, takarót, meleg inget és egy pár kesztyűt. Szobahőmérsékletünk igen alacsony volt, írni alig tudunk. Öt-tíz fok között váltakozott. Az ablakok szimplák, a fűtőanyag kevés. Szerencsére élelmezésünk javult valamelyest. Karácsonyfát nem állítottunk, nyomorúságos állapotunk miatt ünnepelni senkinek sem volt kedve.”

Az újesztendő is ott éri őket, s ott is múlik el felettük: az idő kertészkedéssel, a folyóban való fürdéssel, házikoncertekkel és várakozással telik. Egymást kergetik a hírek és a rémhírek, de történik egy-két igazán szép dolog is.

„1919 januárban, egyik bajtársunk temetésével kapcsolatban Weszely, kivel Krasznojarszk óta állandó szomszédok voltunk, megismerkedett a helyi lengyel pappal és annak húgával. Ők a háború alatt kerültek el Lengyelországból és szintén a jó szerencsét várták, hogy hazamehessenek. Egy napon aztán Weszely, ki szerelemre lobbant, elvitt engem is a parókiára. Mégis megismerkedtem hát és szóba álltam egy nővel Oroszországban! (Aki egyébként igen kedves, jólelkű leány volt és a vasárnapi istentisztelet előtt gyakran enyhítette éhségemet jófajta tízóraival.) Weszely ismeretsége komoly jelleget öltött. Március 27-én megkérte Zsófika kezét.” – Az eljegyzést már a december hozta meg.

A foglyok élete csendes mederben csordogál. Martin Ferenc az egyik „lavkát” vezeti – ami afféle gazdasági társaság: intézi az étkezés ügyeit – majd egy pékségben dolgozik.

Hazafelé

1920. „június 1-jén végre az első hivatalos hírt kapjuk hazaszállításunkra vonatkozólag. A távirat szerint a magyar bizottság e hó közepén ideérkezik; hazaszállításunk július-augusztus hó folyamán biztos. Az öröm óriási. Igaz, hogy a pesszimisták ezt is lerontják: ők még most is fogadást ajánlanak, hogy ebben az évben nem megyünk. Januárban ugyan én is erre fogadtam, csakhogy akkor tényleg kilátástalan volt a helyzetünk; a fogadás különben is csak egy jen volt.
Június 5-én arról kapunk hírt, hogy Magyarország elhatározta a békeszerződés aláírását. Ezért nagy a lehangoltság, különösen azok között, akik megszállott területen laknak. Igaz, hogy a végleges határvonalat csak körülbelül tudjuk.(…)
A magyar bizottság június 26-án táborunkba érkezett. Nagy ünnepséggel s óriási lelkesedéssel fogadtuk őket. Az amerikai magyarok ajándékát mutatta be: egy selyem nemzeti lobogó: ’Nem! Nem! Soha!’ felírással. Könnyezett minden magyar szem.”

Aztán elérkezett a hazaindulás ideje. Az Odisszea utolsó felvonása következett, ami szintén nem ment simán.

„Október 24-én délután 2 órakor a Himnusz elénekelése után elhagytuk a táborunkat. Hála Neked Mindenható, hogy annyi nélkülözés, annyi megaláztatás és gyötrődés után e napot egészségben elérni engedted. A táborból díszmenetben vonultunk ki a helybeli japán parancsnokság jelenlétében. Hat órakor értünk az állomásra, ahonnan kb. két óra várakozás után elindult vonatunk. Vlagyivosztok felé félúton kisiklott egy tehervonat, ezért fél napig vesztegeltünk, s Vlagyivosztokba csak 25-én este 11 órakor értünk. Az egész út Nyikolszk és Vlagyivosztok között 100 verszt. Vonatunk egészen a rakpartig vitt, annyira, hogy a hajó tíz lépésre állt előttünk.(…)
A bizottság csak kétezer utast olvasott le, s az úton derült ki, hogy ötvenhattal még több is van. Már a kétezres szám is felemelt létszám volt, mert eredetileg csak 1 800 utas befogadására tartották a hajót alkalmasnak. A 256 utasnyi többlet következtében minden talpalatnyi területet elfoglaltak. Közös helyen kellett volna étkeznünk, azt szintén hálónak rendezték be. Az asztalokat összetolták, s azok tetején és alján feküdtek. Az étkezést így mindenkinek a saját helyén kellett elfogyasztania, ami igen kényelmetlen, szinte lehetetlen volt. Három sor ágy egymás felett, minden ágy egy felállított deszkalappal elkülönítve. Valósággal mintha koporsóba bújtunk volna, mikor helyünkre mentünk. (…)
1920. október 26-án délután 4 órakor felszedték a horgonyt. A hajó mozogni kezdett. Elhangzott a szózat, a szemek megteltek könnyel: ’… áldjon, vagy verjen sors keze …’ igen, tudjuk, hogy küzdenünk kell otthon, nem abba a paradicsomba megyünk vissza, amit elhagytunk, de otthon leszünk.”

November 1-én tragédia történt.

„A tenger csendes. Ma reggel 7 órakor fel akarták költeni a fölöttem fekvő beteget, hogy megmérjék a lázát, de nem bírták felrázni. Orvosért szaladtak, aki már csak a beállott halált tudta megállapítani. Szívszélhűdést állapítottak meg. Délután 2-kor temették: vászonba göngyölték, fakoporsóba tették. A koporsóba vasdarabokat tettek, hogy rögtön lemerüljön. A zsidó szertartás után a magyar dalárda gyászdalt énekelt, majd a koporsót egy deszkalapról a hajó korlátján át a vízbe csúsztatták.”

Számukra ő volt a háború utolsó halottja – az utolsó bajtárs, akit hátra kellett hagyniuk. Napról napra közelebb kerültek az otthonhoz. Csaknem kéthónapos tengeri utazásuk során olyan helyekre vetődnek el Indokínától, az Ádeni öblön át egészen Trieszt kikötőjéig, ami azelőtt néhány évvel is elképzelhetetlen volt egy átlagos magyarnak. Martín Ferenc figyelmét semmi sem kerüli el, az időjárástól a bálnákig. De lépésről lépésre egyre jobban kiszorít minden mást a hazatérés izgalma és öröme.

Hazatérés

„December 20-án reggel 7 órakor mentünk tovább: fél 12-re Fehringbe értünk, ahol magyar mozdonyt és személyzetet kaptunk. Egy órakor elhagytuk Fehring állomását, húsz perc alatt Gyanafalván, az első magyar állomáson állt meg a vonatunk. Micsoda érzés! Magyar zászlók! Magyar őrség! Magyar szó mindenütt! 2 órakor Szentgotthárdon nagy ünnepséggel fogadtak. A beszédek után nagyszerű gulyást szervíroztak a gotthárdi hölgyek. Mákos kalács! Rumos tea!!! Ezután oly ropogós csárdásba kezdett a cigány, hogy táncra perdültünk. Jómagam is eljártam egy csárdást és egy bosztont. Este 8 órakor Szombathelyen katonazenével fogadtak, és gulyást adtak. Celldömölkre 21-én hajnali 3 órakor értünk. Nagyszerű tepertős pogácsa és gulyás. Reggel 8 órakor Pápa állomásán ismét hivatalos fogadtatás volt. Teát, fehér kenyeret és cigarettát kaptunk. Délben Csótra értünk. Hűvös barakkokba tettek, szalmazsákokkal a földön. Nagyszerűen aludtam.”

És elérkezett az utolsó nap.

„22-én leszereltünk, kaptunk 900 korona útravalót. Délután 4 órakor már az állomáson voltunk, ahol megkaptuk az útlevelet. A vonatot türelmetlenül vártuk, végre öt órakor befutott. Harsogó éljenzéssel fogadtuk. Este 6 órakor már Pápán voltunk, éjfélkor Győrött. December 23-án reggel Tatabányán álltunk hosszabb ideig. A bicskei vonalon mentünk Budapest felé ahová délben érkeztünk. Katonazenekarral fogadtak, rengeteg ember állt a katonai kordonon kívül. Az elhangzott beszédek után rakott zsemlyét és teát kaptunk. Mi azonban türelmetlenül vártuk az alkalmat, hogy kiszabadulhassunk. Ez egy félóra múlva sikerült is. S most sietek oda, ahol várnak rám, azokhoz, akiket vágyva fogok hosszú szibériai rabságom után magamhoz ölelni.”

A Nagy Háború után

Martin Ferencnek volt hová hazatérnie 6 háborús év után: várta a családja. Várták szülei, életben maradt 6 testvére, várták barátai. Megmaradt hite és reménye is. Így hát haza tudott térni.

Nagyon megbecsülte a visszanyert otthont és hazát. 1920 májusában megnősült, családot alapított, s rá két évvel fia született. Visszament a bankba dolgozni, oda, ahonnan bevonult. Olyan ember volt, akivel jó volt együtt lenni: nem veszekedett, nem rivalizált. Jól és jó kedvvel dolgozott.

Egy évtized kemény munkájával elérte, hogy komoly hitel felvétele árán saját házat vehessen. Az utolsó részletet 1944 októberében fizette ki. Az ostrom idején a frontot járt emberek hidegvérével mozgott a bombázások idején is. Aztán 1945. január 13-án egy váratlan aknatalálat halálosan megsebesítette.

Felhasznált irodalom: Martin Ferenc tartalékos hadnagy első világháborús feljegyzései. Kiadja Martin Kornél. in. Hadtörténelmi Közlemények 114. évfolyam (2001.) 1. sz.

Fotó: A trieszti kikötő – fortepan.hu, Somlai Tibor