NEM – akkor is legyünk kedvesek, ha a konnektorba nyúl?

Első látogatásomkor megdöbbenve néztem, ahogyan mindig kedves és mosolygós, csupa jóság barátnőm fékevesztett fúriaként üvöltözik 8 hónapos kisfiával, pedig ő „csak” fel akar mászni az emeletes ágy tetejére.

Bizony, nem könnyű a szülők helyzete manapság. Az egészséges, boldog életre való nevelés egyik alappillére, hogy megtanítjuk a lurkónak, mit szabad és mit nem, azaz azzal is megismertetjük őket, mi az, ami kifejezetten ártalmas önmaguk vagy környezetük (testvérük, kis barátaik) számára. S hogy milyen pedagógiai módszereket használunk annak érdekében, hogy tökéletesen megértessük vele, mit is jelent az, hogy NEM – így, csupa nagybetűvel. Még akkor is, ha ezzel esetleg kivívjuk környezetünk ellenérzését, hiszen kinek lenne szimpatikus egy magából kikelt, őrült módjára kiabáló anyuka? Pedig először kedvesen mondta, hogy nem szabad a konnektorba nyúlni…

Szülőként a határok megszabása egyes egyedül a mi feladatunk. A picinek még nincs veszélyérzete, nem tudja, hogy mivel csinál rosszat, és ahhoz van szokva, hogy szülei szeme fénye, egyetlen kis ötyölö-pötyölö, umbuldája, aki mindent megkaphat. Pedig az egészséges személyiség kifejlődéséhez a NEM fogalma is hozzá tartozik, hiszen egy gyerek szocializációja részben a tiltások nyomán alakul. Sajnos, napjainkban egyre inkább bevett szülői gyakorlat, hogy a rohanó, gyerekét esetleg bölcsibe is adó anyuka – lelkiismeretfurdalástól vezérelve mindent megenged egyetlen csemetéjének, hogy így kompenzálja a kiesett törődés idejét.

Picúr ezután joggal sivít fület tépően, ha nem engedték a kanapén ugrálni, az erkély rácsairól kikandikálni, vagy kipróbálni azokat a vicces kis lyukakat a falban, amelyek a porszívót működtetik. Anya pedig először szépen, azán egyre elkeseredettebben mondja, hogy nem szabad, végül pedig előtör belőle a tehetetlenséggel vegyes aggódás, vagyis jön a dádá és a nem túl finom rendre intés. De vajon lehet ezt egyáltalán másképpen csinálni?

A Családháló összegyűjtött néhány személyes tapasztalatot arról, hogyan viselkednek porontyaink a NEM kifejezés hallatán.

„Első látogatásomkor megdöbbenve néztem, ahogyan mindig kedves és mosolygós, csupa jóság barátnőm fékevesztett fúriaként üvöltözik 8 hónapos kisfiával, pedig ő „csak” fel akar mászni az emeletes ágy tetejére. Kicsit megijesztett a dolog, de aztán anyukám felvilágosított, hogy ez sajnos elkerülhetetlen, és jobb ha belenyugszom, hogy én is kerülök majd olyan helyzetbe, mikor másképpen nem tudok érvényt szerezni szülői tekintélyemnek. Hát, én nem szeretnék!” (Éva, 31 éves várandós kismama)

„A magam részéről próbálok minél kisebb feneket kerekíteni azoknak a dolgoknak, amik tilosak és veszélyesek. Babuci ugyanis – ha rájön, hogy ezzel méginkább kivívja a figyelmünket – csakazértis csinálja. Vagyis ugrál a hintaágyon, rohangál, ahol nem lenne szabad és nyúlkál a konnektor felé. Nagyon jó a kapcsolat közöttük, de azzal egyenlőre nem tudok mit kezdeni, hogy ha szigorú mamát játszom, egyszerűen kinevet. Sajnos, nem vagyok jó színész…” (Betti, 28 éves anyuka)

Én már nem csodálkozom rajta, a testvérem sokszor csak veszekedéssel tudja megnevelni a két gyerekét. Olyankor olyan, mintha nem is ő lenne, még a hangja is elváltozik. Szerintem ez egy ilyen műfaj. (Attila, 34, kétszeres nagybácsi)

„Sajnos, amikor a kistestvére megszületett, Barna nagyon féltékeny volt, és volt olyan is, hogy bántotta a picit. Ezért az is előfordult, hogy a kezére kellett csapnunk, hogy értse, ezt nem szabad. Szereti a testvérét, csak nem tud mit kezdeni a benne lévő indulatokkal. Mint ahogyan én sem, hiszen féltem a picit tőle”. (Balázs 35, két gyermekes apuka)

Nektek milyen tapasztalataitok vannak? Lehet veszekedés nélkül is nevelni a dackorszakban?