Nem hős halott, csak szürke rab

A hadifogolynál nincs kiszolgáltatottabb ember. Távol az otthontól, kiszolgáltatva az ellenségnek várni kell. Várni és túlélni ismeretlen, hol jóindulatú, de még többször ellenséges közegben, idegen szokások között, idegen éghajlat alatt. Túl kell élni a testi megpróbáltatásokat, a járványokat, az éhezést, a hőséget és a fagyokat. Szembe kell szállni a lelki nyavalyákkal: a honvággyal, a tétlenségből fakadó unalommal és összeférhetetlenséggel, a depresszió legkülönbözőbb válfajaival.

Irány Szibéria

Ott hagytuk el Martin Ferenc történetét, hogy sok hónapos első vonalbeli szolgálat után 1915 áprilisában egy orosz tömegtámadás után a Kárpátokban fogságba került.

„A hegy lábánál gyűjtötték a foglyokat. Századomból, mely 146 emberből állott, 67-et fogtak el, a többi elvérzett, vagy sikerült megmenekülnie. Ott láttam csak igazában, mily állapotban volt a legénység. Teljesen összetörve. Fülig sárosan. A legtöbb alig tudott menni. Magam is igen rossz állapotban voltam, a kiállott fáradalmak, a betegség, de különösen az aznap átélt izgalmak miatt reszketett a kezem, lábam; szívdobogásom oly erős volt, hogy alig tudtam menni.

Talán két kilométert meneteltünk, mikor az orosz katonák fölismerték, hogy tiszt vagyok és elvették az órámat. Egyéb holmim sajnos nem volt – vagy talán szerencse, mert azt is elvették volna. Hátizsákomat a legényem még a harc kezdetén visszavitte a mögöttünk húzódó erdőbe. Összes készpénzem 5 korona 40 fillér volt. Szolinka községbe értünk először, ahol elszedték az irataimat és a térképeimet, Zubraceben kihallgattak. Ott találkoztam Kežán kapitánnyal, kitől megtudtam, hogy az oroszok bekerítő mozdulata kb. két kilométeres vonalon sikerült. Hatszáz emberen felül fogtak el.”

Az első nap már nagyon kemény erőfeszítést követel: 42 kilométert gyalogoltatnak velük étlen-szomjan kis pihenőkkel. Aztán jön egy nem túl érdemi kihallgatás, majd elnyeli őket nagy Oroszország, amelynek szinte minden szegletéhez volt szerencséje hősünknek az elkövetkező évek alatt. Az első út: Szibériába vezet.

„27-én este végre tovább utaztunk. Kurszk, Voronyezs, Grjazi, Kozlov, Tambov városokon keresztül öt nap alatt Penzába értünk. Úgy volt, hogy ott kiszállítanak és valami európai városba helyeznek el végleg, sorsunk azonban Szibéria lett. Május 2-án már vittek is. Áthaladtunk a Volgán. Igazán hatalmas folyó, a túlsó partját csak homályosan láthattuk. Május 4-én a hatalmas Szamara városon mentünk át. Utána Ufát érintettük és beértünk az Ural hegységbe. Nagyon szép vidék. Május 8-án délután fél 3-kor Urzsunko és Chrebit állomások közt átmentünk az Európa-Ázsia határvonalon. Kellemetlen érzés volt. Cseljabinszkba vasárnap reggel értünk, másnap, 10-én reggel már Petropavlovszkban voltunk, rá 24 órára pedig Omszkban. Félnapi várakozás után Tyumen felé mentünk, ahova áldozócsütörtök napján, 13-án délután 5-kor értünk.”

Szállítás közben sok gond adódik a takarítatlansággal, poloskákkal. Megismerkednek az éhezéssel, a csapnivaló élelmezéssel, de aztán a dolgok a helyükre kerülnek. Megindul a postaforgalom, a család, a rokonság nem csak levelet és lapot küldhet, de még pénzt is „föladhat”. Az otthon újra bekapcsolódhat az emberek életébe.

„Október 17. nagy esemény napja: sürgönyt kaptam otthonról. Állítólag: ’alle gesund’. Lehetséges, hogy az összes fivéreim egészségesek? Akkor a jó Isten igazán szerethet bennünket. November 12-én kaptam az első lapot József bátyámtól, aki értesített, hogy Tóni Pescsankán van Csita mellett. Ennek módfelett megörültem, mert bár már odahaza kaptunk felőle ilyesfajta hírt, de azért aggódtam, hátha nem ő az. Csak találkozhatnék vele, mennyivel könnyebb volna kettesben a hadifogságot átszenvedni. Egy aggasztó hírt is kaptam: Mátyás eltűnt. Vajon mi van vele? – Reméltem előkerül ő is.”

Azóta tudjuk, Mátyás soha többé nem került elő.

Nem hős halott, csak szürke rab

A hadifoglyoknak, főként a tiszteknek – legalábbis a háború első felében – sokkal jobb dolguk volt, mint azt átélve a 20. századot gondolnánk. Például akkoriban megfelelő időben, engedéllyel és igazolvánnyal bizony várost nézni is elmehetett a hadifogoly – ha éppen volt erre alkalmas város. Martin Ferenc Moszkváról – ahová egy karitatív akció keretében került és hazaszállítással kecsegtették, amiből semmi sem lett – így ír:

„1917. április 16-án értünk Moszkvába. Nagyszerű helyen szállásoltak el. Az utat villanyoson tettük meg. Moszkva szép, de Budapestet nem üti meg. Érdekes Moszkva kiterjedt telefonhálózata: akkor kétszázezer telefon-előfizetőt számlált. Minden valamire való ember rendelkezett telefonnal. Lakásunk szép tiszta volt, orosz tiszti üdülőhely. Azt hiszem, tévedésből utalták ki nekünk. Meg is fürödhettünk. Élelmezésünkre sem lehetett panasz. Két napig az utazás fáradalmaitól nem tudtam aludni a túl puha ágyban, de aztán igen jól éreztem magam.”

A fogság nagy részét Szibériában töltötte. Egyre másra épülnek a hadifogolytáborok. Szökni – egyebek mellett bevethető orosz nyelvtudás hiányában – érdemben nem lehet: a legtöbben a pályaudvaron buknak le. Próbálkozó természetesen mindig akad, s ahogy halad előre az idő, az őrzés is egyre szigorúbb lesz. A barakkok után nem sokkal később megépülnek a léckerítések, majd jön az őrtorony és az őrkutya is – s ezzel egy időben megkezdődik a szökéshez – vajmi kevés eredménnyel – használható alagutak ásása is. Ekkor még nem tudja senki, hogy a háború után sem bontják el majd ezeket a táborokat: a gulág rabtelepeinek szolgálnak majd színtérül.

Mivel töltheti az időt egy férfiember, ha kenyeret nem kereshet, családjával nem foglalkozhat, és a „hölgyek” körében csak kétes értékű kalandokat kereshetne – ha lenne hozzá kedve egy Isten háta mögötti településen. Szerveznek kórust, zenekart, színielőadásokat, futball csapatot, atlétikai versenyt, télen korcsolyáznak, ha van könyvtár, indul a nyelvtanulás.

Krasznojarszki tartózkodása idején Martin Ferenc találkozik Gyóni Gézával is, akinek egy versét is naplójába jegyzi:

„Hegyeken át a hír szalad,
Nem hős halott, csak szürke rab.
A szívverésed elakad,
Nem hős halott, csak szürke rab.
Nem gyászruha, nem temetés,
Csak új várás, új epedés.
Nem új, halálos fájdalom,
Csak új várás, új unalom.
Nem ráz meg őrjítő sírás,
Egy hadifogoly, semmi más.
Nem hős halott, csak szürke rab.
Örülsz, vagy fáj a gondolat?”

Bajosan fogja valaha is valaki meglátogatni őket

Gyóni testvére halála után mély depresszióba esett, amely végül halálát okozta. Sokan voltak így minden táborban. A depresszió mellett pusztítottak a járványok, a vérhas, a rettenetes hideg, a kolera, a tífusz, és az influenza.

1918. „január 28-án Heid főhadnagyot temettük. Vele együtt 5 tiszt és 140 legénységi nyugszik a hegyháton, erdő közepén nyitott, gyönyörű fekvésű troickoszavszki temetőben. Bajosan fogja valaha is valaki meglátogatni őket. Ott maradnak árván a csöndes fenyvesben. Friss virág nem kerül fejfájukra, legfeljebb egy-egy szerény ibolyaszál, vagy vadvirág húzódik meg a sírdombokat ellepő gaz között.”

Fotó: Fortepan – Saly Noémi
Felhasznált irodalom: Martin Ferenc tartalékos hadnagy első világháborús feljegyzései. Kiadja Martin Kornél. in. Hadtörténelmi Közlemények 114. évfolyam (2001.) 1. sz