Nyaralni mennek a gyerekek… és máris hiányoznak?

Komplex témába vágtam a fejszémet ezzel a cikkel. Az alapja, hogy alig várjuk egy-egy itthon töltött nyári hét után, hogy elmenjenek csemetéink a nagyszülőkhöz, nyaralni. Aztán, valamilyen rejtélyes oknál fogva néhány nap elteltével rettenetesen elkezdenek hiányozni…vagy mégsem?

A helyzet a következő: a nyári szünet indulásával, két hét itthon töltött időszakkal a hátunk mögött a férjemmel már visszaszámoltuk az órákat, mikor megy végre a három gyermekünk a nagyszülőkhöz nyaralni.

Összekészülődtünk, és kigurultak a garázsból. Könnyes búcsú puszik kíséretében és a hozzá tartozó „Jaj de fogsz hiányozni Anya” „Te is drága kincsem” „Majd mindennap beszélünk” stb. stb. mondatokkal elváltunk.

A csend, ami ilyenkor a házra telepszik, leírhatatlan. Az első egy órában csak lubickoltam benne. Leültem egy könyvvel a kezemben és olvastam. Élveztem a pillanatot.

Aztán lassan (nagyon lassan) elkezdtem a csatatérre hasonlító helységeket elrendezni. Sorban. Nem is olyan sok ez – gondoltam magamban- néhány óra múlva az egész ház ragyogott.

„Milyen jó lenne, ha mindig ilyen egyszerű lenne, és utána nem pakolná öt perc után valaki szét a játékokat a ház minden szegletében” – gondoltam magamban dudolászva.

Az anyaság – amit és ahogy én megélem – egyik érdekes tényezője, hogy a megkönnyebbülést, amit a gyermekeink távozása okoz, egy-két napon belül egy zavart „keresgetés” és diszkomfort érzés váltja fel. Amikor minden ragyog a házban, amikor mindent előre megfőztem, amikor minden munkámmal végeztem, amikor elolvastam az elmaradt könyvet, amikor elmentem vásárolgatni – csak úgy – amikor Férjemmel újra randizgattunk és még a barátnőimmel is tudok találkozni (mindezeket maximum három nap alatt) egyszer csak hiányérzetem lesz.

A három szobába felváltva járok be, romantizálva a hétköznapok zsizsegését – hiszen nem is olyan fárasztóak, hiszen nem is veszekednek sokat, hiszen olyan jó gyerekek- és én milyen önző anya vagyok, hogy alig vártam, hogy elmenjenek. Tulajdonképpen miért? Mikor érnek már haza?

Aztán persze eltelik a hét, újra begördül az autó, az egész ház gyerekekkel, bőrönddel lesz tele. Két napig mosom a szennyest, újra átláthatatlan káosz uralkodik a ház minden szegletében – igen tudom, következetesen rendet kell(ene) velük rakatni. Újra azon kapom magam, hogy kihullik az összes hajam a türelmetlenségtől, hogy kiabálok, mert gyermekeink nem ismerik fel a halk, normális hangnak a frekvenciáját, hogy újra azt számolom, hogy mikor jön a következő gyerekmentes időszak, amikor tudom – ésszel- hogy végül hiányozni fognak. Kifordított érzések, félrekódolt anyaság…vagy ez a természetes?