Családháló

Kezdőoldal Történetek Színes gombolyagok

Színes gombolyagok

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézettel korábban meghirdette a „Családsikerek” – irodalmi és fotópályázatot családosoknak. A nyerteseket a családháló.hu által szervezett Családünnep Magyarországon című rendezvényen díjazta a Balog Zoltán miniszter és Soltész Miklós államtitkár. Ígéretünkhöz híven a díjazott pályaműveket közöljük honlapunkon.

Írta: bencze.aron,

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézettel korábban meghirdette a „Családsikerek” – irodalmi és fotópályázatot családosoknak. A nyerteseket a családháló.hu által szervezett Családünnep Magyarországon című rendezvényen díjazta a Balog Zoltán miniszter és Soltész Miklós államtitkár. Ígéretünkhöz híven a díjazott pályaműveket közöljük honlapunkon.


Manapság nem trendi megöregedni. Mindenki arra törekszik, hogy örökké szép, egészséges, életerős és fiatal maradjon. Hogy miért? Mert aki megöregszik, azt a fiatalabbak nem tisztelik, félreállítják, magára marad. Sajnos ez a jellemező a mai fiatalok gondolkodására. Úgy érzem, az én gyermekeim kicsit másképp látják az időseket. Azért, hogy megértsük: ez kinek-minek köszönhető kicsit vissza kell tekintenünk családom közelmúltjába…

Egy több évvel ezelőtti augusztusi napfényes délutánon esküvőre gyűlt össze családunk apraja nagyja. Ünnepeltek minket- az ifjú párt. Gratuláltak nekünk és mindenki affelől érdeklődött, hogyan lesz tovább, hol fogunk lakni ezután. Mi tanácstalanul néztünk össze újdonsült férjemmel és azt gondoltuk majd csak lesz valahogy. Azt mondják a problémák maguktól is megoldódnak, ha hagyjuk, így történt ez a mi esetünkben is!

Az én nagymamám, aki egy ideje már egyedül élt az egész családunk gyökerét jelképező többször átalakított, közel száz éves házban, szívesen befogadott minket, fiatalokat. Mi örültünk ennek a lehetőségnek, mert egyébként is jól kijöttünk a nagyival és valljuk be rá voltunk szorulva a segítségére. Addigra már végigjártunk néhány rosszabbnál- rosszabb állapotban lévő eladó házat, de mivel nem volt elég pénzünk, letettünk a lakásvásárlásról. Így hát odaköltöztünk a nagymamámhoz. Ő is örült neki, mivel nem szeretett gyedül élni. Az egészsége sem volt akkor már teljesen rendben. Nehézkesen mozgott, de még aktív volt.

Hamarosan lekerültek az ablakra szerelt vasrácsok, átalakult és megszépült a ház. Az a ház, amelyik családunk több generációjának és tagjának jelentett már átmenetileg otthont az évek során. A rokonok látogatásaik alkalmával anekdotákat meséltek arról, hogy ki, mikor, meddig és melyik szobában lakott már itt.

Ahogy teltek a hónapok és alakult a ház a mi igényeink szerint kezdtük egyre jobban megszeretni új életünket. A ház emlékeivel együtt egyre jobban hozzánk nőtt és nagyival is jól megértettük egymást. Ő elvonult a szobájába, ahonnan egész nap az ablaka előtt lévő gólyafészket figyelte. Számon tartotta a gólyacsaládban történteket éppúgy, mint saját családjának eseményeit. De ha társaságra vágyott mindig ott voltunk neki. A mindennapi nehézségek is könnyebben megoldhatóvá váltak. A fakanál lassan átkerült az ő kezéből az enyémbe. Ha főztem sokszor kijött hozzám, és megkérdezte: „Mi sül-fő?” Olyannyira jól alakult ez a mi kis együttélésünk, hogy hamarosan a család bővítése mellett döntöttünk.  Pár éven belül sorban megszülettek a gyerekeink: egy örökmozgó kislány és egy eleven kisfiú. A Nagyi – aki hirtelen Dédi lett – nagyon örült kis dédunokáinak, pedig időközben felette is eljárt az idő. Lassan átengedte nekünk az egész lakást és ő visszaszorult a szobájába, ahová megpróbálta összezsúfolni égész élete összes emlékét. Ez volt az ő birodalma fényképekkel, emléktárgyakkal, szőnyegekkel, bútorokkal telezsúfolva. Ő pedig egyre sorvadt emlékei közt, mint a mag, amelyikből kinőtt már az új hajtás, és nincs többé szükség rá. Több betegség is elővette, így először beszédkészségét veszítette el, majd mozgása is egyre nehezebbé vált. Egyre elesettebb, egyre kiszolgáltatottabb lett. Dédi, aki valaha 15- 20 főre főzött családi ebédekkel, és finom süteményekkel várt minket, egyszerre 7 unokát nyaraltatott a házában és divatos ruhákat varrt nekünk, szinte magatehetetlenné vált. Fordult a kocka: most már neki lett szüksége ránk. Nem csak azért, hogy ellássuk a mindennapi teendőket helyette, hanem azért is, mert életének szinte egyetlen örömét a kis dédunokákban lelte. Eleinte még kisebb- nagyobb teendőket is el tudott látni körülöttük: felvigyázott rájuk, etetgette őket, de legfőképpen gyönyörködött fejlődésükben. A dédunokák egyre elevenebbé és ügyesebbé válva összenőttek a gyermeki szintre leépülő Dédivel. Néha úgy éreztem nem kettő, hanem három gyermeket nevelek. Mindenesetre ők hárman nagy cinkosságban éltek egymással.

Ekkor jött el életünkben egy fordulópont és a „2 gyerek, 3 szoba és 4 kerék” áldásos korszakában végre saját lakást vehettünk. Az örömbe azonban egy kis üröm is vegyült: Mi lesz a dédivel? Költözzünk vagy maradjunk?

 Egy belülről jövő, ösztönös késztetés azt súgta, hogy maradnunk kell és ezzel meg is oldódott a probléma. Mert ugye a problémák maguktól is megoldódnak, ha hagyjuk… Így hát maradtunk.

A dédunokák ekkora már úgy megnőttek, hogy nem volt előttük akadály a lakásban. Szabadon közlekedtek szobáról- szobára. Kedvenc helyük a Dédi lakosztálya volt. Miután elérték a kilincset nem lehetett meggátolni őket abban, hogy bemenjenek hozzá. Kattant a zár, nyílt az ajtó és irány- négykézláb-  a Dédi szobája. Eleinte tiltottuk őket, olyan kifogásokkal, hogy szegény Dédi beteg, pihenésre és nyugalomra van szüksége, de be kellett látnunk, hogy ő maga is örül kis dédunokái látogatásainak. A kis birodalma, amely egy múzeum és egy kórházi szoba jellemzőit egyesítette az ápolás minden szükséges kellékével együtt, szuper játszótérnek bizonyult. Volt itt minden: gombok, cérnák doboz számra, övek, csatok, régi ruhák, járókeret, műhaj, varrógép- fiókja tele mindenféle kacattal- és a szekrény aljában nagy zsákok tele színes pamut gombolyagokkal. Szóval volt minden, ami egy 5 és egy 2 éves gyerkőcnek izgathatja a fantáziáját. Eleinte a szinte magatehetetlenül üldögélő, beszédre képtelen Dédi csak monoton mondókáival szórakozatta dédunokáit. Ezeket ugyanis betegsége sem feledtette el vele. Az első sor felhangzása után hibátlanul tudta mindet folytatni. A gyerekeknek ez nagyon tetszett és a Dédinek is, aki örült, hogy valakikkel legalább szót tud érteni. Kialakult köztük valami speciális kommunikációt, amellyel megértették egymást. Ránk felnőttekre sokszor ingerülten nézett, mert sehogy sem értettük mit szeretne. Én is megmosolyogtam néha, mikor úgy szólított:- „ Maci! Laci! Macilaci!”, ekkor már a nevemet sem tudta kimondani. A kis dédunokák úgy fogadták el Dédit amilyennek megismerték. Az ő ágyába akartak feküdni (többször találtam őket szavak nélkül, cinkosan összebújva az ágyában: egy fej jobbról, egy fej balról, középen Dédi.), az ő ételéből akartak enni, a szoba WC-jét akarták használni és pont olyan műfogsorra vágytak, mint az övé csak kicsibe…

Amikor a gyerekek beléptek a szobájába nem csak a Dédi változott meg, hanem az ott felhalmozott tárgyak is varázslatos átalakuláson mentek át. A régi ruhából csodálatos királynői köpeny lett, a Dédi kontyából hosszú paróka, az övekből, csatokból akadálypálya, a járókeretből pedig sátor. A Dédi boldog elégedettséggel szemlélte mindezt a felfordulást. Egyik nap szintén bent játszott a két dédunoka a Dédivel a szobában. Kintről hallgatózva túl nagy és túl gyanús volt a csend. Bementem és szinte elállt a lélegzetem, mert a látvány minden eddigit felülmúlt. A szobában színes pamutgombolyagok halmaza szerte szét a szőnyegen. A szekrényaljában rejtegetett pamutos zsákok módszeresen kiürítve. Letekeredett, egymásba gabalyodott fonalak kusza szövedéke hálózta be a székek, az ágy, az asztal, a fotel lábát. Jutott belőle a TV állványra, a virágtartók köré és a Dédi ágyára is. Mindenfelé színes pamut kavalkád, és a kellős közepén ült a két, művével teljesen elégedett „tettes”. Arcomon végigfutott a látvány okozta sokkhatás, és már épp veszekedésre nyitottam a számat, amikor a két gyerek és Dédi is boldog kacagásban tört ki. Csillogó szemmel, hosszan, önfeledten nevettek… A mérgem gyorsan elszállt és velük nevettem én is.

Később a romok eltakarítása közben, ahogy a fonalak óriási gubancát próbáltam kibogozni, arra gondoltam, hogy minden gombolyag egy- egy tagja népes családunknak. A fonalak épp úgy szövik át egymást, mint ahogy mi hatunk egymásra tetteinkkel és szavainkkal. A végén kibogozhatatlanná válnak a szálak: ki, kitől, mit örököl tanult.

A Dédi ekkor kacagott talán életében utoljára, mert életének fonala hamarosan véget ért. Egy  szeptemberi éjszakán észrevétlenül és csendesen kilépett a család életéből. Üres szobájában a gyerekek egy ideig még keresték őt. Mivel kicsik voltak ekkor még, azt gondoltam, nem is fognak emlékezni rá. De Dédi nem tűnt el nyomtalanul.  A vele való együttélés megtanította őket az idősek szeretetére. Észrevétlenül megtanulták elfogadni őket mindenféle korral járó problémáikkal együtt. Ráncosan és betegen, gyengén és elesetten is tudják őket kedvesnek és szépnek látni. Ezt semmiféle tankönyv, vagy iskolai tananyag nem értethette volna meg velük jobban.

Ezek a gondolatok jutnak néha eszembe, főleg mikor a kislányom ilyen szavakkal jön haza:

 -„ Anya! Láttam az utcán egy öreg nénit. Aranyos volt. Olyan volt, mint Dédi!” Vagy a minap, amikor a most 10 éves kisfiam azt mondta az idős cipész bácsinál tett látogatásunk után: – „Szegény! Éli az életet. Sajnálom… Költözne hozzánk!! „

 Abban, hogy ők így szeretik és tisztelik az öregeket nagy szerepe volt a Dédinek, aki életében egy volt családunk sok színes gombolyagja közül és jelenlétével örökre befonta  gyermekeim lelkét.

Ez az én családom hétköznapi sikertörténete…

 

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Keresd a párod!

A Nem Adom Fel Alapítvány Kezdjetek szeretni! címmel indítja útjára programsorozatát, melynek célkitűzése nem kisebb, mint egyfelől minél nagyobb társadalmi...

Close