Találkozások és döntések

Életünk döntő találkozásai a véletlenen vagy a Gondviselésen múlnak – kinek-kinek hite szerint. Találkozásokon és a belőlük születő – sokszor pillanatok alatt meghozott – döntéseken fordul meg az életünk és azoké, akik utánunk jönnek.

Amikor Szarajevóban eldördültek a nevezetes merénylet pisztolylövései, senki sem gondolta volna, hogy ennyi ember élete változik meg egyszer s mindenkorra. A kő, amit a merénylet dobott a történelem egyáltalán nem csendesen csordogáló folyamába, hatalmas hullámokat vetett. Milliók életét írta át egyszer s mindenkorra: szálakat szakított szét és a világ túlsó sarkain élőket összehozta. Életutak milliói keresztezték egymást nap nap után, s mint, amikor a billiárdgolyók érintkeznek egymással: lehet, hogy összeütődnek és kemény csattanással új pályákra állnak, lehet, hogy csak súrolják egymást, vagy éppen észre sem veszik mindazt, ami megtörtént.

Az életünk örök találkozás és örök búcsúzás – a háború országútjain milyen sokszor át lehetett élni ezt a felette közhelygyanús igazságot! Ezeken az utakon semmi sem volt állandóbb, mint maga a változás: az előbukkanó, majd gyorsan eltűnő arcok – akik egy-egy apró vagy nagyonis fontos dolgot tettek hozzá az ember életéhez. Vagy vettek el belőle örökre.

Ilyen volt az ügyeletes tiszt, aki a pályaudvaron egy nagy könyvből egész nap célállomásokat közvetített a katonaszerelvények nála jelentkező parancsnokainak. Ilyen a lány, aki – Damó Elemér visszaemlékezéseiben – kiállt a kapu elé, vizet adott a masírozóknak, és szóba elegyedett a vonuló katonákkal. Megbeszélték, hogy majd írnak – s aztán nem írtak soha egy sort sem. Szokványos katonatörténet a háborúból – mondja a szemtanú. „Tegnap délben még szalvétás pincér szolgált ki Lembergben” – ironizál Látrányi Mihály vitéz Somogyváry Gyula Virágzik a mandula című klasszikus regényében – „s ma már fütyülünk a vacsorára, és kevély fattyúként heverünk valami tarlón, amelyről a fene se tudja, hol van. Hát röhögsz, mi?”

Nagyanyám bátyját Morvafehértemplomba vezényelték tisztképző tanfolyamra. A mindennapi gyakorlótéri harcászkodás és tantermi fejtágítás idején barátkozott össze néhány bajtársával, akiket aztán meghívott vendégségbe. A két fiú örömmel jött, és szabadságuk idején örömmel maradt. Azt már nem tudni, hogy a szerelem hányadik látásra alakult ki nagyanyám és nagyapám, illetve nagyanyám nővére és a másik ifjú ulánustiszt között. Az bizonyos, hogy a szabadságról már úgy vonultak be alakulatukhoz, hogy sok munkát adtak a cs. & m. kir postának.

Ha nincs háború, valószínűleg sohasem ismerik meg egymást az Adria mellé való – nevében magyar és olasz, neveltetésük szerint kifejezetten schwarz-gelb – fiúk, és az Ugocsába való lányok – Ugocsa pedig „non coronat”.

Aztán jött a menetparancs, és a soron következő összecsapás. Nagyapám bajtársa ebben a legelső összecsapásban elesett. Nagyanyám testvére nem ment férjhez, s kegyelettel őrizte a fiatalember emlékét.

Nagyapám 24 hónapnyi frontszolgálat után fejezte be a háborút. Túlélte és ezért 1920-ban feleségül vehette nagyanyámat. Azóta már három nemzedék köszönheti ennek a találkozásnak és ennek a döntésnek az életét.