Törőcsik Mari: „Múlt nélkül nincsen élet. Ezt ma nem mindenki tudja.”

Törőcsik Marival, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas színművésszel az idős kor viszontagságairól beszélgettünk, arról, mennyire könnyű méltósággal megöregedni a mai világban.

Családháló: Meséljen kicsit arról, hogy indult a pályája? Zökkenőmentesen, mint a filmekben?

Törőcsik Mari: Egyáltalán nem. Kezdetben nagyon nehéz volt, mert nemigen fogadtak el. A vágóhidak Szent Johannájában minden elképzelhető rosszat leírtak rólam: nem tudok beszélni, nem tudok mozogni, a színpadon nem vagyok személyiség, és utána zárójelben írták le a nevem. A Major Tamás ebbe belerokkant, annyira fájt neki. Utána megcsináltuk a Varsói melódiát, ami nem a drámairodalom csúcsa, ugyebár; emlékszem, rengeteg gyorsöltözésem volt benne, mindössze néhány próbát kaptunk a Katonában, szóval nehéz dolog volt – és emlékszem, a premieren Honthy Hanna ott ült az első sor közepén, és valahányszor nevetés volt, mindig megjegyezte az ő felejthetetlen intonációjával, “hogy milyen édes ez a Mari!”. Azt hittem, elsüllyedek a színpadon. Nagy siker lett. És akkor valahogy elfogadtak. Addig két kritikus hitt bennem, akik nagyon szerették Major Tamást: Molnár Gál Péter és Koltai Tamás. Ma már nagyon elfogultak velem, nagyon szeretnek. Jólesik.

CSH: Ön szerint mekkora érték ma a kultúra, a színház? Hogyan éli meg a változásokat?

TM: Én nagyon fontosnak tartom, hogy a kultúra és benne a színház az igazi értékén legyen kezelve – és bánt, hogy nem így van. Jó lenne, ha a közszolgálati tévé sokkal több színházi előadást mutatna meg a közönségnek, azoknak, akik a színházba nem jutnak el. Jó lenne, ha a színház ünnepein, a pécsi találkozón vagy a kritikusdíj átadásán ott lenne a közszolgálati tévé, és megmutatná a színház legjavát, megannyi értékét. Remélem, nem veszik tőlem nagyképűségnek: nekem már nem számít, hogy eggyel többször megjelenjek a képernyőn, vagyis nem magamért mondom. Ötvenkilenc éve vagyok a pályán – ez már nem rólam szól. De a közszolgálati tévének ez kötelessége lenne: tudósítson arról, mi van a színházban, mutasson előadásrészleteket, beszélgessen a színészekkel. A színház számára ez létkérdés.

CSH: Ma nagyon sok fiatal nagyon hamar feltűnik a pályán és sokan ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Ön, hogy látja a mai fiatalok helyzetét?

TM: A fiataloknak azt szoktam mondani, hogy sajnálom őket, mert ma nincs idő. Rögtön kell siker, rögtön a csúcson kell lenni. Rólam annak idején tíz évig írták egyfolytában, hogy ne kísérletezzenek velem a színházban. A közeg tartott életben, a kollégák és a közönség. Ma nincs erre tíz év – és nemcsak itthon nincs, de sehol a világon. Figyeljen ide, ma engem nem vennének föl a főiskolára. Mert a felvételire monológokat kell hozni. Hát a monológ az nagyon nehéz dolog, az az előadás után jön. Én általában a koromnál idősebb szerepeket játszottam, és Major Tamásnak harminchat évesen megcsináltam a Júliát. Talán az erkélyjelenetet el is tudtam játszani, arra büszke vagyok. De a méregmonológot soha nem tudtam jól elmondani – és negyvenkét évesen egyszer fölriadtam Velemen, és rájöttem, hogyan is kellett volna elmondani. Ma erre nincs idő – nincs idő megtanulni a szakmát, mert azonnal teljesíteni kell.

CSH: Előfordul, hogy visszanézi magát egy-egy szerepben vagy filmen?

TM: Általában nem nézem újra a filmjeimet, az ember ilyenkor nagyon rossznak látja magát. Ha mégis egy-egy régibe belenézek öt percre, azért teszem, hogy lássam, kikkel voltam körülvéve. De amikor Fábri Zoli halála után levetítették a Körhintát, megnéztem. Tudja, én akkor semmit nem tudtam, Fábri úgy dolgozott velem, mint egy gyerekszínésszel, amikor például sírni kellett, akkor jól megbántott, mert másként nem ment a sírás.

CSH: Ön, hogy dolgozta fel azt, hogy híres és ennyire szeretik az emberek? Volt, hogy nehézséget okozott?

TM: A hírnév számomra mindig idegen volt, én kicsit még szégyenkeztem is, hogy címlapokon hirdetik a nevemet. Hiszen semmit nem csinálok azon túl, hogy olykor átmegyek a színen. Persze azért ez a semmittevés valójában nehéz feladat: az embernek az egész életét oda kell tennie minden lépésbe, mozdulatba, hogy hiteles legyen. Azt is tudnom kell, hogy idegrendszerileg, érzelmileg miként hozzam magam olyan állapotba, amilyet a színpadi pillanat megkíván. Ha a színésznek sok a szövege, folyamatosan jelen van az előadásban, és könnyebb ráhangolódnia a játékra, a nézőkre. Villanásnyi jelenetben erre nincs idő, ezért ilyenkor sokkal intenzívebben kell koncentrálnom.

CSH: A régi iskolákban másként tanították a színészetet? Kell-e alázat, emberség és empátia ahhoz, hogy színészként helytálljon az ember vagy ezek csak üres frázisok?

TM: Engem kezdettől arra neveltek a pályán: a színházban nem a csillogás fontos, nem az egyéni tündöklés, hanem az egymás iránti bizalom és szeretet. Egy társulat csakis így működhet jól. Amikor 1958-n a Nemzeti Színházhoz kerültem, már túl voltam első filmsikeremen, a Körhintán. De a színpadi játékhoz nem értettem. Major Tamás, a Nemzeti akkori igazgatója Shakespeare Vízkeresztjét újította fel. Ebben Violát Mészáros Ági alakította, csakhogy őt politikai okból egy évre letiltották a színpadról. Nekem kellett beugranom helyette. Borzalmas voltam a próbákon. Major kérésére Ágika mindenben igyekezett segíteni, de nem sokra ment velem. Nagyon szerettem őt, és amíg élek, hálás leszek neki. A régi Nemzeti színészeitől tanultam meg: egy színházban a padlástól a pincéig mindenkire szükség van. Ma is csak ilyen légkörben tudok dolgozni. 

CSH: Sokan kikérik a véleményét szakmai körökben? Mennyire könnyű Ön szerint méltósággal megöregedni?

TM: Érdekel vajon bárkit is, mit mondok? Én már a múlthoz tartozom, és ma a múltra nincs idő. Rám nem lehet azt mondani, hogy csak ültem a babérjaimon, és nosztalgiáztam. Aktív voltam, jöttem-mentem, mint a mérgezett egér. De tágasabb időben léteztem: volt időm várni a holnapra, belefeküdni a jelenbe és visszakapaszkodni a múltba. Múlt nélkül nincsen élet. Ezt ma nem mindenki tudja. Azt figyelem, és bocsánatot kérek azoktól, akikre ez nem igaz, hogy a fiatal színházcsinálók mindenáron szakítani akarnak a múlttal.

CSH: Ön szerint minden idős ember kiteljesedik és bölcsebb lesz idős korára?

TM: Minden ember azt hiszi, én is, hogy az idővel egyre többé, gazdagabbá válik. Egyáltalán nem biztos, hogy ez így is van. Az idővel el is lehet romlani, még ha mi magunk ezt természetesen soha nem vesszük is észre. Az az én hitem, hogy minden bukásból és sikerből jól jöttem ki, de honnan ez a nagyképűség? Abban is hiszek, hogy mindig jól éreztem, kivel kell társulni, kivel kell dolgozni, valami iránytű jól működött bennem.

CSH: Előfordul néha, hogy úgy érzi valami kimaradt az életéből?

TM: Sosem volt gondom a korommal. Boldog vagyok, ha még mindig szükség van rám, s ha tudok még valamit adni az embereknek. Már nem is lenne szabad ennyi munkát vállalnom. Hét évvel ezelőtt a klinikai halál állapotából jöttem vissza. Az azóta eltelt időt úgy élem meg, mint ajándékot. Nem változtam meg, nem lettem más, legfeljebb boldogabb. Még inkább szeretek élni, még fontosabbak a szeretteim, a családom, a közönségem.

CSH: Megbánta valaha, hogy a színészi pályát választotta? Vonzotta valaha más élet?

TM: Bessenyei Ferenctől élete utolsó interjújában megkérdezték: mi lett volna, ha nem a színészetet választja? Drága Ferencem hosszan gondolkodott, majd azt válaszolta: Én nem is tudom, milyen az, ha valaki nem színész. Valahogy én is így vagyok ezzel.