Törpék és tündérek

A Borsod megyei Arlón húsz éve vannak jelen a Szent Ferenc-nővérek: a gyógyszerkiváltástól a gyerekek tanításán át mindenből részt vállalnak, segítve a helyieket. Előítélet-oszlató gondolatok a legilletékesebbektől egy, a fővárostól közúton 150 kilométerre, a valóságban fényévekre lévő világból.

Mert a cigányok nem dolgoznak

Amikor bizonyossá vált, hogy megyek a Szent Ferenc Kisnővéreihez Arlóra, alaposan átfésültem a háztartásomat, és mindent összegyűjtöttem, amire már nincs szükségem. Néhány közeli ismerősnek is szóltam: nincs sok hely a kocsiban, de ha van adománynak valójuk, szívesen elviszem. Ilyenkor, karácsonytájt mindenki szívesebben adakozik. Indulás előtti nap aztán csöng a telefonom, és egyikük nekem szegezi a kérdést:

– De ugye nem cigányoknak viszed? Mert akkor inkább elküldöm Kárpátaljára…
– Miért?
– Mert a cigányok nem dolgoznak – hangzik a válasz.
– Nehéz munkát találni manapság Borsodban – mondom –, sok más ember sem tud dolgozni.
– De ők nem azért… És csak szülik a gyerekeket a segélyért.

Nem csak azért indultam el Arlóra, hogy saját szememmel lássam, milyen munkát végeznek a leszakadófélben lévők megsegítésére húsz éve odatelepült nővérek. Válaszokat is kerestem. Kérdésekre, közhelyekre, általánosításokra, amelyek jó szándékú emberekben is ott motoszkálnak. Az utazás előtti telefonbeszélgetés ráébresztett: kötelességem is megtalálni ezeket a válaszokat.

Arlóról csak annyit tudtam, hogy nagy ott a szegénység, és amikor a nővérek odaköltöztek, a jobb módú helyiek aláírást gyűjtöttek ellenük, mert úgy gondolták, ha idejönnek, és segítik a leszakadókat, még több szegény települ majd a faluba. Ezért hát amikor Óbudán beült az autóba Márta nővér, hogy az Arlóra vezető két és fél órás úton mindent elmeséljen, amire kíváncsi vagyok, belevágtam a közepébe. A telefonban nekem szegezett kérdés mellé mintegy mentegetőzésül hozzáfűztem: kétgyermekes anyaként én is úgy gondolom, van abban valami, hogy az ember annyi gyereket hozzon a világra, ahányról gondoskodni tud, hiszen felelősséggel tartozik értük.

– Te is vigyázol rá, hogy hány gyereked legyen? – kérdezett vissza Márta nővér, és a hangjában lemondás volt. – Isten életet akar, de ez a társadalom nem biztosítja, sokszor megnehezíti, hogy a megszületett gyerekek fel tudjanak nevelkedni. Sokan ezért nem engedik megszületni őket. Ráadásul a társadalom azt sugallja, hogy ez jól van így.

Hát, így indultunk. Különös utazás volt, olyan, ami nyomot hagy a lélekben. Ahogy a kocsi nyelte az előttünk kanyargó kilométereket, úgy merültünk alá a beszélgetésben a nővérrel, aki húsz évet töltött egy süllyedő hajón a lyukak tömködésével. Ma már csak hetente egyszer megy el a gyerekekhez, inkább a családterápia-képzésben folytatja munkáját, de szerencsére van kinek átadnia a stafétabotot.

Forrás: facebook.com/kisnoverek

Az emberi pszichében kódolva van, hogy jót akarunk tenni

Az arlói közösségi házban dolgozó lelkes óvó bácsi éppen kifestőt rajzol a gyerekeknek, amikor megérkezünk. Mindenkinek olyat, amilyet kér. Kitűnően rajzol, a folyosó falán majdnem életnagyságú János vitéz vázlata fogad, a bejárat fölött egy remekbe szabott vár is az ő keze munkáját dicséri.

– A családi napközit Vár-laknak nevezték el a nővérek – magyarázza a témaválasztást Feri bácsi –, csak még nem volt időm befejezni. A kifestést folyton elhalasztom, mert mindig van, ami előbbre való.
A barátságosan berendezett csoportszobában hét kisgyerek játszik. Amikor belépünk, minden szem ránk szegeződik. Tágra nyíló, barna tekintetek. Antal Ferenc, akinek magának is négy gyereke van, rutinosan mozog a kicsik között. Elindít egy verset, és az aprók kórusa máris szavalja a Miklós püspökről szóló rigmust.

Arról kérdezem, milyenek az újonnan bekerülők.

– Kell néhány hét, mire megtanulják, hogy vannak törvények, amelyeket be kell tartaniuk, de ez általában hamar kialakul, és aztán minden megy a maga útján. Testvérek is járnak ide, például Marika meg a kishúga, Mirellától azonban még nehezen válnak meg a szülők, ezért ma sincs itt.
– A szülők félnek az ismeretlentől. Úgy gondolják, az a biztos, ha a gyerekek a családban maradnak, és az ő útjukat ismétlik – fejtegeti Márta nővér, amikor arról kérdezem, mi az oka, hogy gyakran a segítőrendek által kifeszített szociális hálóval sem sikerül beterelni a gyerekeket a számukra kialakított intézményekbe, ahol pedig fűtött helyiségben lehetnének, hasznos dolgokkal foglalkozhatnának, tanulhatnának is.

A Befogad-lakra keresztelt közösségi ház kertjében három férfi gyűjti zsákba az avart. A nővér viccelődik velük, miközben munkatársaiként mutatja be őket. Henrik, Robi és Jozsó pedig veszi a lapot, mosolyogva válaszol. Aztán kinyitják nekünk a tornatermet, hogy bekukkanthassunk. Ódon tér, a halványkékre festett vakolat omladozik, a tetőgerendák jó pár helyen kibukkannak mögüle.

– Régebben az iskola is ezt használta, aztán veszélyesnek nyilvánították, de mi saját felelősségre tovább használjuk – mondja a nővér.

A bordásfalak fölött vászonra festett, színes felirat: „Amit akarsz, hogy veled tegyenek, azt tedd te is másokkal!”

Szűk lépcsőn jutunk fel a padlástérbe a gyógynövényszárítóhoz. Jozsó félszegen áll a száradó menta, galagonya és szurokfű illatfelhőjében. Neki is sok munkája van a csomagolásban.

– Tangazdaságot működtetünk, lekvárt főzünk és gyógynövényt is gyűjtünk, amelyért jobb módú dunántúli plébániákon adományokat fogadunk el. Az ebből befolyó pénz is segítség – magyarázza Márta nővér, aki gyakran von be a munkába bírságot fizetni képtelen szegényeket, akiket elzárásra ítélt a rendőrség. A sokszor nevetséges indokokkal (úttesten való gyaloglás, rosszul rögzített gyerekülés vagy éppenséggel a hiányzó hólánc miatt) elítélt emberek így ahelyett, hogy a börtönben ülnének, hasznos közmunkával tölthetik a rájuk kirótt büntetést.

– Nagyon sokan járnak hozzánk, hogy adjunk munkát – mondja Márta nővér. – Nem csoda, az emberi pszichében kódolva van, hogy jót akarunk tenni. Gondoljunk csak arra, hogy már két-három éves korunkban képesek vagyunk letenni a játékunkat azért, hogy segítsünk, mert jót tenni öröm. Sokan aztán lenevelődnek erről, a társadalom pedig hajlamos az általánosításra, és könnyen csinál bűnbakot emberekből. Én veszélyesebbnek látom az olyanokat, akiket az állam sok pénz ráfordításával kitanított, és a megszerzett tudásukat aztán kirekesztésre, mások elítélésére is használják.

Forrás: facebook.com/kisnoverek

A szegények sem egyformák

Persze megkülönböztetni jó értelemben is lehet, sőt kell is. Bár a nővérek, akikkel az Arlón töltött napon beszélgettem, valamennyien beszámoltak kudarcokról, csalódásokról, abban egyetértettek, hogy a szegények sem egyformák. A nővérek hozzáállásában talán az a rendhagyó, hogy igyekeznek mindenkit úgy elfogadni, amilyen. Bár próbálnak hatni a maguk eszközeivel, belátják, hogy a másik számára mások a prioritások, mert látják a rendszert abban is, amiben más nem veszi észre. „Mi a nevükön szólítjuk őket…” – visszhangoznak bennem Márta nővér szavai.

– Sok bátortalanság, önértékelési zavar nehezíti, hogy valaki tovább merjen lépni abból, amibe beleszületett – mondja Márta nővér, miközben leereszkedünk a lépcsőn. – Amellett, hogy egyfajta hídszerepet töltünk be – kapcsolataink révén munkát szerzünk, kiutat mutatunk a szegénységből –, hitet, bátorságot is próbálunk adni nekik, mert mindenkinek fontos a lelkesítő biztatás.

Hatékony cseppek ezek a tengerben, gondolom, és eszembe jut, amiről az Arlóra vezető hosszú úton beszélgettünk a szerzetesnővel: bár a szegénység is bélyeg, sokan mégis szívesebben viselik magukon, mint a cigányságét. Az Elfogadlak Alapítvány munkatársai – a szegényekhez hasonlóan – hozzászoktak már, hogy a sok tökéletlen megoldás közül kell választaniuk. Elfogadták, hogy abból induljanak ki, amit az általuk segíteni próbált emberek tudnak, akarnak.

Amikor Márta nővér húsz évvel ezelőtt idekerült, úgy gondolta, azokkal szeretne lenni, akik között Jézus is lenne.

– Nagy lendülettel ugrottam fejest a szegények világába. Lelkes amatőrök voltunk, annak minden előnyével és hátrányával – emlékezik. – Először a gyerekekkel ismerkedtünk meg. Feltűnt nekik az egyenruhánk, bekiabáltak a kerítésen: „Kik vagytok? Törpék, manók? Tündérek? Boszorkányok?” Ha találkoztunk velük az utcán, meghívtuk őket játszani, vagy mi mentünk el hozzájuk. Kinek mire volt szüksége, azt adtuk neki. Volt, akinek munkát tudtunk szerezni, új esélyeket adni, és sokszor együtt dolgoztunk a kertben is, vagy elmentünk imádkozni.

A füvezés nem fér bele

Az évek alatt kialakuló tapasztalatokat ma már tudatosan örökítik át a szerzetesnők. Márta mellett Ágnes nővér vesz részt tevékenyen a szegények segítésében, idén szeptemberben pedig két fiatal nővér érkezett, és egyikük, Judit be is kapcsolódott a munkába.

A családias körülmények között elköltött ebéd alatt szó esik a szerzetesi életet tápláló energiaforrásokról, arról, mit éreztek, amikor az örökfogadalom letételekor önátadásuk jeleként kitárt karral a templom kövére feküdtek az oltár előtt. Márta nővér számára ez az elengedés gesztusa volt.

– Azt hiszem, mindannyiunk napjaiban ott van ez a mozdulat – fejtegeti a szerzetesnő. – Attól kezdve, hogy megszületünk, a kapaszkodás és az elengedés gesztusait tanuljuk. Annyi minden van, ami biztonságérzetet nyújthat, amibe belekapaszkodhatunk, és hogy egy újabbat tudjunk magunkhoz szorítani, mindig el kell engednünk valamit – először csak a cumisüveget vagy anyukánk haját, aztán egyre összetettebb dolgokat. Ahogy a tárgyaknak, az életszakaszoknak is lejár az idejük.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!