Út a táborból az árvaházba
Előző cikkünkben arról számoltunk be, milyen embertelen és kegyetlen körülmények között tengették életüket a gyerekek a Gulagon, s hogy milyen gyakran választották el őket az édesanyjuktól. Ebben az írásunkban arról lesz szó, milyen következményekkel járt ez a bánásmód.
A Gulag táboraiban tomboltak a gyerekjárványok. A gyermekhalálozás rendkívül magas volt, egyes táborokban elérte a 100 százalékot, bár erről csak az életben maradtak számoltak be, a szovjetek természetesen rendre meghamisították ezeket az adatokat. Azok a gyerekek, akik túlélték az első 2 évet sem számíthattak jobb sorsra. Egy túlélő, aki az egyik tábor gyermekrészlegén dolgozott, így emlékszik vissza:
„Még az idősebb gyerekek sem tudtak beszélni. A négyévesek közül csak egy-kettő volt képes néhány furcsa, összefüggéstelen szót kimondani. Kommunikációjuk artikulálatlan üvöltésekből, furcsa grimaszokból és nyögésekből állt. De hogy is várhattuk tőlük, hogy beszéljenek? Ugyan ki tanította volna meg őket? A csecsemők egész nap az ágyukban feküdtek. Senki nem vette fel őket, még akkor sem, ha majd’ kiköpték a tüdejüket a sírástól. Egy babát felvenni ugyanis kizárólag akkor lehetett, ha pelenkát cseréltük rajtuk – már amikor volt tiszta pelenka.”
Kétévesen a gyerekeket általában elvitték a táborokból a nagyjából ugyanolyan szörnyű körülmények között működő árvaházakba. Voltak anyák, akik örültek ennek, mert úgy vélték, azzal, hogy a gyerekük visszakerült a „kinti” világba, esélyt kapott az életre. Mások azonban szó szerint beleőrültek gyermekük elvesztésébe, és mivel a kicsik nevét sehol nem dokumentálták, s általában új nevet adtak nekik, elképesztően kevés esély maradt arra, hogy szabadulásuk után az anyák és apák megtalálják gyermekeiket.
A szovjet árvaházak és személyzetük teljes mértékben alkalmatlanok voltak gyerekek ellátására és a róluk való gondoskodásra. Az ilyen intézményeket a kosz, a túlzsúfoltság és a legalapvetőbb felszerelés teljes hiánya jellemezte. A gyerekeknek alig akadt ruhájuk, cipőjük, ételük. Télen megfagytak, hiszen a fűtés rendkívül elavult volt, nyáron pedig az élősködők keserítették meg életüket. Egy ágyra sokszor hét gyerek jutott, akik semmilyen orvosi ellátásban nem részesültek, senki nem foglalkozott velük, csak akkor, ha fegyelmezni kellett. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a gyermekhalandóság épp olyan magas volt, mint a táborokban. „A gyerekek a padlón alszanak és nincs cipőjük. Néha napokig nem jutnak vízhez. Kizárólag krumplit kapnak enni, azt is ritkán. Nincsenek tányérjaik és evőeszközeik. 140 emberre egyetlen pohár jut. Nincs világítás sem, mert az egész otthonban összesen egy lámpa van, de nincs benne kerozin.” – emlékszik vissza egy szemtanú.
Különösen rossz sorsa volt a politikai elítéltek gyermekeinek. Nekik egyszerűen azt mondták, hogy felejtsék el a szüleiket, mivel ők a nép ellenségei. Az ilyen gyerekekkel központi parancs szerint különösen „szigorúan” kellett bánni. Amikor megérkeztek az árvaházba, ujjlenyomatot vettek róluk, mintha felnőtt bűnözők lennének, s folyamatosan ki voltak téve a többi gyerek és a nevelők kegyetlenkedéseinek. Rettenetesen sok gyerek testi-lelki egészsége ment tönkre így egy életre.
Voltak olyan anyák, akik valamilyen csoda folytán szabadulásuk után megtalálták gyermeküket egy-egy árvaházban. Sok ilyen nő arról számolt be, mennyire elképedt, hogy 7-8 éves gyereke sem enni, sem beszélni nem tudott rendesen, és általában vadállat módjára viselkedett, ám még szörnyűbb azoknak az anyáknak az esete, akikkel a gyerekük nem volt hajlandó hazamenni, mert addigra annyira belénevelték, hogy a szüleik rosszak, ellenségek és bűnözők.
Nem meglepő, hogy az árvaházakból nagyon gyakran kíséreltek megszökni a szerencsétlen bentlakók. Ha sikerült nekik, az utcán találták magukat, és szinte teljesen biztos volt, hogy az alvilág beszippantja őket. Innentől kezdve az ördögi kör folytatódott: előbb-utóbb elkapták, letartóztatták, majd a Gulagra küldték őket…
Előző cikkünket ITT olvashatod el!
