Pesti mese

Piroskának könnyű volt, csak egy szimpla ordasoktól hemzsegő, sűrű sötét erdőbe indult, én viszont, három gyerekkel, a pesti csúcsforgalomba…

Épp Piroska és a farkas meséjét olvastam, azt remélve, hogy az unalomig ismételt sztori hamar álmot csal csemetéim szemére, és én is lophatok egy órácskát… Jó altatónak is bizonyult, én legalábbis hamar elaludtam, és nagy visításra ébredtem. „Anyaaa, tényleg! Mi is menjünk el a nagymamához!” Persze Piroskánál – aki csak fejébe nyomta a nagymamától kapott piros sapkát, és vette a kosárkáját – kicsit hosszasabban készülődtünk, de hát a mesehős csak egy szimpla ordasoktól hemzsegő, sűrű sötét erdőbe indult, mi viszont a pesti csúcsforgalomba. Az első akadály a villamosra való felszállás. A lányok ugyanis vitába keverednek, ki fogja kilyukasztani a jegyet, ezért a kicsi nem hajlandó megfogni a nagy kezét, hogy az segítsen neki felszállni. Közben nekem is van egy barátságos, de hosszas csörtém egy előzékeny úriemberrel, aki kitartó és udvarias tiltakozásom ellenére mindenáron segíteni akar a babakocsi felemelésénél. (Láthatóan azt gondolja, a feminizmus harcos képviselőjével van dolga, pedig csak attól félek, rossz helyen fogja meg, és a kocsi – ahogy már többször előfordult – összecsukódik.) A villamos (és az egyre türelmetlenebb utasok) már egy ideje berregnek, a lányok is dűlőre jutnak, ezért vállalom, inkább nézzenek feministának: „Köszönöm, bírom, kondizni járok!” – mondom határozottan.

Ezek után persze, amikor négyéves kislányomat felveszem, mert a tömegben nem tud kapaszkodni, senki sem mer megsérteni önérzetemben azzal, hogy átadja a helyet.

Következik az igazi extrém kaland, a metró. Az ülések előtt csak a 160 centi fölöttiek tudnak kapaszkodni, ha pedig olyan helyre állunk, ahol elérik a kapaszkodót, elálljuk az ajtót. Ha viszont leülünk, akkor félúton át kell ülnünk a túloldalra, mert a babakocsi csak a nem nyíló ajtónál fér el, és az hol a bal, hol a jobb oldalon van.  Kisebbik lányom mégis talál egy neki való kapaszkodót, az ő magasságából legalábbis annak tűnik. Egy srác felmosónyelet szállít, és letámasztotta a padlóra, csemetém ezt markolja elszántan. A sötét alagút élménye (bár én még nem látom a végét) már megérte a fáradalmakat: amíg pár másodpercre kialszik a kocsiban a villany, gyerekeim szellemhuhogással szórakoztatják az utazóközönséget.

És még csak most jön a mozgólépcső! Illetve megy, elég gyorsan. A kisebbik gyorsan elszánja magát a nagy lépésre, nagylányom viszont meggondolja magát: „Inkább forduljunk vissza.” Miközben a körülményekhez képest türelmes noszogatással biztatom – a babakocsi segítségével magam mögé utasítva a folyamatosan dagadó tömeget –, a kicsi egyre messzebbre kerül. A mögöttem állók szurkolnak, szitkozódnak, ki-ki vérmérséklete szerint, és a mikrofonból is elhangzik a felszólítás: „Kérjük, használják a jobb oldali lépcsőt is, a baloldali sávon jelentős torlódás van!” A torlódás okozója végre elszánja magát a döntő lépésre. Aggódva kémlelek a magasba középső gyerekemet keresve… már  suhan is el mellettünk integetve: „Sziasztoook!” Lefelé. Életemben először örülök, hogy több ellenőr van a kijáratnál, mint utas. Az egyik ugyanis utoléri a kis utazót, és visszahozza. Miután végre fölérnek, ártatlan szemekkel pillant rám: „Mehetek még egyet? De most azzal a bácsival.” – mutat egy szakállas biztonsági őrre.

Este a vacsoránál minden gyereknek van mesélnivalója. Férjem előtt felcsillan a remény, hogy nem kell ezután állandóan kocsival hurcolásznia a családot:

– Látjátok, milyen izgalmas a tömegközlekedés, sokkal jobb, mint autózni!

Azt hiszem, holnap kipróbáltatom vele. Van még egy nagymamánk!

(Részlet Szám Kati Családi karikatúra c. könyvéből)