Hogyan lettek a felhőkből napocskák?

Amit most elmesélek, az a mi történetünk. Szándékosan nem foglalkozom a jelenség tudományos hátterével meg mindazzal, amit bárki elolvashat a neten – tudom, hogy aki érintett, az meg is teszi. Abból indulok ki, amit magam is átéltem, hogy ilyenkor az ember az orvosi magyarázatok helyett inkább a hasonló cipőben járók személyes tapasztalataira kíváncsi, hátha azt is megtudhatja, hogyan múlt el náluk a probléma pár hét vagy hónap alatt.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
egészség
2016. március 17. Paulik András

Amit most elmesélek, az a mi történetünk. Szándékosan nem foglalkozom a jelenség tudományos hátterével meg mindazzal, amit bárki elolvashat a neten – tudom, hogy aki érintett, az meg is teszi. Abból indulok ki, amit magam is átéltem, hogy ilyenkor az ember az orvosi magyarázatok helyett inkább a hasonló cipőben járók személyes tapasztalataira kíváncsi, hátha azt is megtudhatja, hogyan múlt el náluk a probléma pár hét vagy hónap alatt.


Az éjszakai bepisilés kényes téma. Hosszas gondolkodás után, illetve az érintett gyermek beleegyezésével írok róla – ő bátorított, hogy mondjam el a történetünket, hátha lesz, akinek segíthetünk vele. Mivel már biztos távolból szemléljük ezeket a múltbeli eseményeket, hát gyorsan megörökítem, amire még emlékszem, mielőtt teljesen befedi a feledés jótékony homálya.

Előzmények

Hármas számú, nemét tekintve fiú gyermekünk az érintett a történetben, aki előző két testvéréhez képest már a kezdetektől sokkal érzékenyebb volt. Ha róla van szó, nem tudok túllépni azon az eseményen, hogy amikor hat hónapos terhes voltam vele, ki kellett húzni egy gyulladt fogamat, amelyet az eléggé tapasztalatlan, fiatal fogorvosnő nem tudott elérzésteleníteni. De kihúzta, én pedig üvöltöttem, mint a sakál. Remegve, sírva jöttem ki a rendelőből, még utánam is szólt, hogy „azért ez nem fáj úgy, mint egy szülés”, mire hüppögve válaszoltam neki, hogy „császárral szültem”, szóval az nekem nem fájt, csak hogy tudja. A váróban döbbent tekintetek fogadtak, felkaptam a kabátomat, és mentem, hogy valami csendes zugban úgy rendesen kisírhassam magam.

Ezek után a kiírt időben megszületett Bence, császárral, mint a többiek, úgyhogy nem fájt, de az az első naptól látszott, hogy valahogy más, mint a testvérei. Később ez a benyomásom teljesen határozott lett: sokkal ragaszkodóbb volt, egy pillanatra sem tűnhettem el a szeme elől. Az érzékenységén kívül azonban minden másban úgy működött, mint a többiek. Hároméves korára majdnem teljesen szobatiszta volt már éjszakára is – amikor megszületett Zsófi, a negyedik gyermekünk.

Itt valami történt, mert bár annak ellenére, hogy továbbra is minden este mellette feküdtem, igyekeztem, hogy ne érezze magát mellőzve, az éjjeli bepisilés gyakoribb lett, és nem is múlt el hosszú évekig. A háziorvosunk azt mondta, hogy hatéves korig nem érdemes foglalkozni vele, különösen fiúknál gyakori ez, és én meg is nyugodtam. Persze amikor egy héten akár kétszer-háromszor is arra ébredtem éjjel, hogy Bence ott áll mellettem, és azt mondja, hogy bepisiltem, na, hát akkor nem örültem. De soha, soha, egyetlenegyszer sem szidtam le azért, ami történt, és nagyon figyeltem arra, hogy a testvérei se gúnyolják ki, még véletlenül se – szerencsére nem is tettek ilyet soha.

Próbálkozásaink

Tudtam, hogy Bence is szenved a helyzettől, eszem ágában sem volt tovább súlyosbítani az egészet azzal, hogy még bűntudatot is keltek benne egy olyan dolog miatt, amelyről nem tehet. Egyúttal ott motoszkált bennem a szörnyű gyanú, hogy mi van, ha szegény gyereknek szervi baja van, mi meg itt ellazáskodjuk, úgyhogy amikor legközelebb a gyerekorvosunknál jártunk, elmondtam ezt az aggodalmamat. Ekkor Bence már ötéves volt. A doktornő felvázolta, hogy jó, el lehet menni az enuresisközpontba (az enuresis nocturna az éjszakai ágybavizelés orvosi neve – a szerk.), a megyei kórház nefrológiai osztályára, ahol kivizsgálják majd, de tegyünk egy próbát, hogy motiválható-e az ágytisztaságra. Kaptunk egy kis kihajthatós lapot, melyben minden naphoz egy kis négyzet és ugyanennyi napocskamatrica tartozott. A négyzeteken eredetileg felhők szerepeltek, és minden egyes száraz éjszaka után rá lehetett ragasztani a napocskát. Innentől már nem azt mondta Bence, hogy bepisilt, hanem hogy „felhő volt”.

Az első két hétben csak napocskákat lehetett látni a lapon. Boldog voltam, megnyugodtam, ó, úgy látszik, tényleg nem szervi a baj, lám-lám, milyen egyszerűen megoldódott a probléma, köszönjük, doktornő – de aztán elkezdtek gyűlni a felhők. Először csak egy héten egy, aztán kettő, aztán volt olyan, hogy megint három. A matricaragasztás nem motiválta tovább Bencét, kész, vége volt a napocskás lap varázsának.

Telt-múlt az idő, Bence iskolás lett, én pedig új trükk után néztem. Akkoriban az osztálytársaival matricákat gyűjtött. Felajánlottam, hogy minden napocskához (mert ez maradt a száraz éjszaka neve) választhat a boltban egy matricát. A módszer ideig-óráig működött. Utána kipróbáltuk, hogy száz forintot kaphat minden száraz éjszakáért. Na, ezen a tesói felháborodtak („Persze, milyen könnyű a Bencének!”), de mondtam nekik, hogy nekem a mosás többe kerül. Sajnos ez is csak pár hétig tudta motiválni őt.

Minden negatív

Közben néha mardosott a bűntudat, hogy mi van, ha szegény gyerek mégis vesebeteg, vagy mit tudom én, mi, esetleg már rég meg kellett volna műteni, én meg lefizetéssel próbálkozom?! Nem húztam tovább a dolgot, kértem egy beutalót az enuresisközpontba.

Emlékszem, egy pénteki napra kaptunk időpontot. Kikérdeztek minden előzményt, volt vizeletvizsgálat, ultrahang, már nem is emlékszem, még mi, és minden negatív lett. Végül a doktornő azt mondta: eddig nem találtak semmit, úgyhogy öt napra be kellene feküdni a gyerekkel, akkor megnéznék, hogy mi történik a kórházban, mennyi vizeletet ürít mikor, mennyit iszik, satöbbi. Hétfőn kéne is jönni, jövünk vagy nem?

Tessék? Hogy én most, péntek délután döntsem el, hogy hétfőtől öt napon át nem leszek otthon a három másik gyerek mellett, a férjem nyakába szakad minden, és most válaszoljak anélkül, hogy ezt megbeszélhetném vele? Mondtam az orvosnak, hogy én erre így most kapásból nem tudok végleges választ adni. „Hát, pedig ezt el kellene tudni dönteni” – mondta cseppet sem kedvesen, és akkor én döntöttem: most nem. Nem mondom, hogy időnként, amikor megszaporodtak a felhők, nem gyötört a kétség, hogy akkor, ott igent kellett volna mondani. Néha rettegtem attól, hogy mégis kiderül valami baj, amely megelőzhető lett volna, ha azt az öt napot valahogy megoldjuk. Ezzel aztán jött az az érzés is, hogy micsoda egy anya vagyok én, hanyag, trehány, felelőtlen – de időről időre erősödött bennem az a gondolat is, hogy nincs itt baj. El fog múlni, csak ki kell várni.

Elvittem egy urológushoz is, aki magától értetődően felírt egy gyógyszert. Ki is váltottam, majd elolvastam a mellékhatásait, és úgy döntöttem, nem adom be.

Győztünk!

Kerestem inkább egy kedves gyerekpszichológust, Judit nénit. Bence nagyon szeretett hozzá menni, egy órát töltöttek el kettesben, és Judit is megerősített engem abban, amit gondoltam: a probléma oka egészen biztosan nem szervi, hanem az érzékenysége állhat a háttérben, és ráadásul nagyon mélyen alszik a gyermek. Ezzel kapcsolatban volt olyan élményünk többször, hogy éjjel ijesztő hangon sírni és kiabálni kezdett, de nem lehetett ebből az állapotból kibillenteni, nem lehetett felébreszteni, hanem úgy tíz-tizenöt perc múlva elmúlt ez a rémisztő jelenség – amelyről csak nemrég tudtam meg, hogy neve is van: pavor nocturnus, éjjeli felriadás.

Telt az idő, a nyári szünetben már szinte teljesen elmúlt a bepisilés, ám ahogy jött az iskola, visszajött a felhő is. Abban az időben Bence sokat szorongott. Próbáltam oldani, együtt sütöttünk-főztünk, közben mindig mesélgetett, hogy mi volt a suliban, és így mondta el egyszer, hogy az osztályból négy fiú rászállt, folyton bántják, beszólnak neki, ő pedig nem tud visszavágni. Mit mondjak, legszívesebben másnap reggel berohantam volna az iskolába, és jól megrángattam volna a négy gyereket, de persze nem tettem semmit, inkább Bencét próbáltuk erősíteni abban, hogy ne törődjön velük, ő akkor is ügyes, okos, és így tovább.

Judit néni mondta azt is Bencének, hogy amikor napközben pisil, tartsa vissza egy picit, majd engedje újra a vizeletét, megint tartsa vissza, engedje el, és így erősítse a záróizmot. És még egy gyakorlat elvégzésére kérte: megmutatta neki egy könyvből, hogy néz ki belül a teste – hol vannak a vesék, merre található a húgyhólyag, húgyvezeték, hogyan keletkezik a vizelet, és hogyan ürül ki. Azt mondta neki, hogy képzelje azt, hogy egy parányi kis katona minden este leereszkedik a húgyhólyagjához, és a húgyvezetéknél jól összekötözi egy madzaggal, hogy ne tudjon kifolyni éjjel a pisi. Ez is működött.

De ami leginkább segített: az idő.

Tizenkét éves volt már, amikor úgy tűnt, végre vége. Utána szórványosan, néhány havonta egyszer még történt baleset, de azt már nem jegyeztük. A lényeg, hogy elmúlt.

Aki hasonló problémával küzd, annak a következőket tudom ajánlani:

1.      Soha ne hibáztassa a gyereket, és ne engedje, hogy csúfolják a bepisilés miatt.

2.      Vigye el egy enuresisközpontba, csinálják végig a vizsgálatokat, hogy megnyugodhassanak, vagy ha gond van, az kiderüljön.

3.      Próbálja meg valamivel motiválni a cél elérése érdekében.

4.      Erősítse az önértékelését, dicsérje sokat, szeresse, biztassa.

5.      Bármilyen kellemetlen is, inkább vállalja az ágyneműhúzást, de ne pelenkázza be a gyereket. Használjon gumis lepedőt, akkor az ágy legalább száraz marad.

6.      Lefekvés előtt két órával már ne igyon semmit a gyermek, ezt szokja meg.

7.      Érdemes kipróbálni az ún. cseppcsengő készüléket; sok kisgyereknél bizonyult hasznosnak. (Nekünk annak idején sajnos senki sem ajánlotta, pedig ha tudtunk volna róla, biztosan tettünk volna egy próbát.)

8.      Legyen türelmes. A probléma meg fog oldódni.

(Megjelent a Family magazin 2016/1. számában)