Társas magány – társként, hogyan élhetünk magányosan?
Minden 10-dik házasságból 4-ben, egyik vagy másik fél magányosnak érzi magát. Az adat elrettentő, ám ha belegondolunk, sokan „elélnek” egymás mellett, az élet hullámain. Megszokták egymást. Ismerik a másik rigolyáit, szokásait. Már több évtized után, nem akarnak másfelé kacsintani, mert az, hogy tudják, otthon mire számíthatnak, megnyugtatja őket. Valóban így lenne?
Minden 10-dik házasságból 4-ben, egyik vagy másik fél magányosnak érzi magát. Az adat elrettentő, ám ha belegondolunk, sokan „elélnek” egymás mellett, az élet hullámain. Megszokták egymást. Ismerik a másik rigolyáit, szokásait. Már több évtized után, nem akarnak másfelé kacsintani, mert az, hogy tudják, otthon mire számíthatnak, megnyugtatja őket. Valóban így lenne?
A szervezetünk felismeri a társas magányt. Az, hogy „jobb, ha van mellettünk valaki, mintha egyedül lennék” gondolatmenet teljesen megbukott. Az emberek megbetegednek egy ilyen életállapotban, és nem is nagyon tudnak belőle kievickélni. Főleg, ha nem lépnek tovább.
Magányosnak lenni egy párkapcsolatban rosszabb, mintha nyíltan rossz lenne a két fél kapcsolata. Akkor talán lépnek egyet előre, és változtatnak. Az egyedüllét érzése a párkapcsolatban lassan megöl mindent. Először a kommunikációt. Aztán szépen lassan a szeretetet. Tövestül kifordítja a lélekből.
Vajon akkor miért választják oly sokan?
Egy 35 éves, fiatal nővel, Évával beszélgettünk az óvodánál, a gyerekekre várva. 10 éve van férjnél, 2 gyermekük született. A gyerekek körüli teendő, a mindennapos taposómalom eltávolította a házaspárt egymástól.
A férj, minden nap későn ér haza, épp csak köszön, leül a gép elé, és ott ül egészen késő éjszakáig. Éva az elején még próbálta rávenni arra, hogy beszélgessenek, a közös vacsorára, a közös minőségi időre, ám mindig falakba ütközött. Aztán már nem is próbálkozott. Egyszerűen az évek alatt két idegen emberré váltak, akik semmit nem tudnak egymásról. Hátborzongató, hogy egy egymást szerető és tisztelő pár, idáig juthat. Éva már nem bánja, hogy így alakult. Úgy véli, a lényeg, hogy ő, és a gyerekek anyagi biztonságban vannak. Neki az a fontos, hogy „van mellette valaki”. A barátnőivel mindig mindent meg tud beszélni – mondja, nekik magyarázni sem kell semmit, és türelmesen végighallgatják.
Összeszorult a szívem a történetre, nemcsak a házasság atomokra hullására, hanem a gyerekek helyzetére is gondoltam. Tényleg ilyen egyszerű lenne?
Lorán Lenke Jászai Mari-díjas színművész egyáltalán nem érti, hogy milyen lehet a társas magány. Szerinte, ha így él két ember, az már olyan, mintha mindkettő külön temetőben lenne eltemetve. Az már nagyon szomorú. Mindig akad valami téma, amiről lehet beszélni – mondja, még idős korban is.
Lorán Lenke: „Ha más nem, akkor arról, hogy odaégett a rántás, vagy, hogy csukd be jobban az ablakot. Jaj, de kimennék a konyhába egy pohár vízért, de nincs kedvem. Rendben hagyd, majd én kimegyek.
Én sosem vagyok egyedül, mindig úgy intézem, hogy mellettem legyen, akivel együtt csinálom a napjaimat. 2 segítőm is van, akivel 1o-2o éve ismerjük egymást, a témáink is azonosak. Tudunk beszélgetni a múltról is. Megalkudni nem tudok.”
A Proceedings of the National Academy of Sciences című szaklapban megjelent egy tanulmány, amelynekszerzői ezúttal az úgynevezett CTRA (Conserved Transcriptional Response to Adversity) nevű folyamatot igyekeztek feltárni.
A fogalom egy olyan gént takar, amely elsősorban gyulladásokban játszik szerepet, gyengíti az immunrendszert, és növeli a krónikus megbetegedések kockázatát.
141 idősebb nő és férfi fehérvérsejt-állományának génkijelzését megvizsgálva azt találták, hogy 14 százalékkal magasabb volt a korai halálozás kockázata azoknál, akik magányosnak érezték magukat.
Néhány tipp, hogy felszámoljuk a társas magányt!